Meg kell tehát válnom,
Lelkem fele, tőled,
S utolfzor hágy fzóllnom
A végzés itt véled;
Mert étherré váló
Ofzlékony tetemed
Már arra nem való,
Hogy lakja fzellemed.
Úgy sem érdemlette
Századunk fzívedet,
Jobb helyre rendelte
Teremtőd létedet.
Menj ki hát, ő hívat
E gyomos világból,
Melly csak mérget fzívat
Minden fzép vírágból.
S én a Karpatoknak
Itt hagyom környékit,
S a Duna partoknak
Laktomban vidékit,
Látni foglak téged
A fizek tükrében,
És hol Zefír lenged,
A nyárfás keblében.
Míg fzemem nem zárja
Be a halandóság,
S fzellemem nem tudja,
Hogy mi a boldogság.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése