Varró Dezső (1907-1982): Szarvasbogár a szőnyegen

 

Szemlátomást repül az este,
szárnya legyint és a szőnyegre
egy nagy fekete torz-bogár
a falhoz koppanva hátára pottyan
és meg se moccan.

Lomha nagyszarvu, küzd a jámbor,
sajnálom, de a látványosságról
egykönnyen le nem mond szemem.

Hasztalan küzdelmét egyre nézem,
magamban mondom: így van, érzem,
terveket építek futó homokra,
százszor megtérek egy gondolatra,
míg küzd szegény a szőnyegen.

Én Istenem, ha szárnyat bontok
és az életbe belerontok,
saját vesztem – a meztelen 
időkből álló nagy falat
elfedi előlem az alkonyat!

Így hátradőlve, tán örökre
visszahullok én is a rögre!

Vizsgálom él-e? Félig élve
én is csak későn veszem észre,
hogy vér homlokom verejtéke,
hogy porbahulltam ide lenn!

S én is, mint az a szerencsétlen
elmondhatom, hogy alig éltem -
Uram Isten mi lesz velem?

I.
A hattyú hó lett,
jégcsillár a tó,
az ég márvány, finom zizegő,
hét napja már halott az eső.

II.
Holt gesztenyék,
nagy barna könnyek.

Kékmedrü ég,
mély kristály hóedény.

Patakmeder,
jégkirály udvara.

Fagyott rezedalelkek
ablakom.

III.
Beállt a tél, mint egy cseléd: paraszt
trágár füttyel utat seper s fagyaszt.

Gyöngédtelen, csontig rágja a fákat
és durcásan az ablakodra ráfagy.

Maga mögött teríti a ködöt,
éreztem: a szememközé  köpött.

Hasít, nem úrifajta volt az apja
és a gebét jól vékonyán kapja.

Orrom páviánvörösre festi,
konyhákon a csapot megrepeszti.

Ahova lép, üveggé lesz a járda
s a világ egy kibérelt kaszárnya!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám