Fendrik Ferenc (1911-1985): Hó

 

1.

Simone doctoresse jön be kabátban, kalapban.

- Hallom, nem ette meg vacsoráját. Micsoda dolog?

- Nem volt étvágyam.

- Az nem kifogás. Nem azért kell enni, mert az evés élvezet.

Haragos arccal áll az ajtóban.

- Hová megy? – kérdezem.

- Moziba. Huguette mindjárt hoz egy pohár tejet.

- Nem iszom meg.

- Azt szeretném látni!

Mosolyogni igyekszem.

- Most nem félek magától, Simone doctoresse. Így, civilben olyan, mint egy parisienne… Amikor a fehér orvosi köpenyében haragszik, akkor félek.

Megnézi a láztáblát.

- Annyi, mint tegnap. És tegnap megette a vacsoráját. Fáj valamije?

- Nem.

- Akkor miért nincs étvágya, ha szabad érdeklődnöm?

- Mert esik a hó.

- Viccel?

- Két éve nem láttam havat… Mióta itt vagyok… Nálunk, Magyarországon ilyenkor néha egész nap esik.

- Nem is tudtam, hogy ennyire érzelgős. De a tejét azért mindenesetre megissza.

Huguette hozta is és Simone doctoresse addig nem nyugodott, míg meg nem ittam.

És odakinn esett a hó s vadul csapkodott a szél. A tenger felől vágtatott elő s durván szétvágta, gomolyagokra gyűrte a lágyan aláomló milliópettyes hófüggönyt, mintha titkokat keresne mögötte. Titkokat, amelyeket érzek, sejtek és amelyek pillanatokra vakító fénnyel villannak elém, amikor egy-egy marék hó zúdul az ablakra.

A harmadik év már itt… és talán soha nem mehetek haza. Otthon minden évben esik hó és csak az újságokból tudom meg. „megbénították a közlekedést a méteres hótorlaszok.” „Újabb ezer embert vettek fel a hó eltakarítására.”

Azt is mondta Simone doctoresse:

- Én nem szeretem a havat, pedig itt, a Csatorna partján elmúlik három-négy év is, hogy csak egy árva pehely is lehintázzék a földre. Csupa víz leszek, mire a moziba érek.

Otthon lenni és havat hányni! Soha nem volt még a kezemben hólapát, de most sóváran vágyakozom utána. Nekivetkőzni és feszülő izmokkal szórni, szórni a havat, hegyet dobálni belőle, felkapaszkodni a tetejére és kipirult arccal, melegen sajgó fáradsággal rátámaszkodni a lapátra! Ott állni a hókupac csúcsán érthetetlen boldogságban és egészségesen!

Lehajtom a villanyt és úgy bámulok ki az ablakon. Az ágyam ott van az ablak mellett, rászorítom homlokom az üvegre s a szemem végtelen fűzérbe pergeti a hópelyheket. Beláthatatlan gyöngysor, valamelyik angyal nyakáról lóg le.

A teniszpályán túl, a Cottage-szanatórium szélesen terpeszkedő épülete olyan, mint egy óriási fekete pók. A bejárat felett a lámpa: a szeme. Gonoszul, alattomosan pislog, ahogy a szél lebegteti előtte a havat. Néha sunyin egészen behunyja a szemét, majd hirtelen fütty, sivítás hangzik a tenger felől, rám mered vérágasan s mászik, mászik felém. Végigborzongok, irtózva várom, hogy hozzám érjen, nincs erőm megmozdulni. Aztán csend… A szél csak zümmög, angol zsoltárt hoz odaátról és a pók szemhéja csupa hó, alig lát.

Halkan nyílik az ajtó.

- Még nem alszik? – kérdezi Simone doctoresse.

- Nem. Szép volt a mozi?

- Rendes. Miért nem alszik?

- Nézem havat.

- Nem szégyenli magát?

- Nem.

Odabotorkál a sötétben az ágyamhoz. Friss hóillat árad a ruhájából. Olyan talán ez az illat, mint eső után az ibolya illata, de van benne valami rejtélyes varázs, ami megszállja a szívet, az agyat. Parancsol ez az illat, tenni, akarni kell és enyhe mámorban fut a vér az erekben.

Megfogom és megszorítom Simone doctoresse kezét.

- Meg akarok gyógyulni!... Meggyógyulok!

- Persze, hogy meggyógyul.

- És agyonütöm a pókot!

- Miféle pókot?

Kimutatok.

- Azt. A Cottage egy pók.

Felgyújtja a villanyt és előveszi a hőmérőt.

- Azt hiszi, lázban beszélek? – kérdezem.

- Nem hiszem. Képtelenebb dolgokat is mondott már és nem volt láza.

Leül az ágyam szélére és mosolyog. Arra gondol, hogy egyszer azt mondtam: elveszem feleségül. Kabát, kalap nélkül van, barna ruhában; a köpenyét nem vette fel. Ma éjjel nincs szolgálatban.

- Ezen a ruháján is öv van.

- Így szeretem. – És végighúzza a kezét vékony derekán. – Észrevette, hogy új ruha?

- Maga itt a nap, minden változása összefügg az életemmel. A nap süt, elborul, maga nevet, vagy haragszik.

- Örvendezett a hónak – igazítja most a haját -, és kalap, ernyő alatt is kijött a hajamból az ondulálás.

- Ezért akarok meggyógyulni… a hóért… Gázolni akarok benne… térdig süppedni… otthon… és ahhoz jó tüdő kell.

Megnézi a hőmérőt.

- Mennyi?

- Két tizeddel emelkedett csak. Most pedig sürgősen aludni, kérem.

- Akkor nem látom a havat.

- Ne gyerekeskedjék.

- Hátha soha többé nem látok havat… Itt ritkán esik… otthon pedig… hátha soha nem kerülök haza.

- Összegondol minden csacsiságot emiatt a vacak hó miatt.

- El kellene tenni egy marékkal holnapra.

- Rendben van, elteszek. Jégszekrénybe. De csak akkor, ha azonnal elalszik.

Az ablakpárkányról összekotrom a havat, golyóba gyúrom és a kezébe adom.

Másnap mondta:

- Még el se olvadt tenyeremben a hó, már aludt.

Több hó nem is esett abban az évben.

Írták, odahaza nagy tél volt, apám kocsin járt át a befagyott Balatonon Somogyba vadászni; január elején úgy behavaztak, hogy három napig nem kaptak postát; a fiúknak nagyszerű síszezonjuk volt, Pistának a bokája ficamodott ki, Lacinak eltört a kulcscsontja; Franci is mindig velük tartott, jobban megy, mint Laci, csak úgy repül a havon, Pista alig bírja beérni, vörös haja kibomlik és lobog utána, mint a láng.

Érdekes, hogy lelkesednek a fiúk Franciért, pedig az arca is vöröses és egyszer huszonhárom szeplőjét olvastam meg, és máskor Laci is, meg Pista is csak azért voltak hajlandók befogadni a társaságunkba, mert voltak bizonyos tiszteletre méltó tulajdonságai: fára mászott, cigarettázott, verekedett és sose bőgött, ha elraktuk, nem árulkodott otthon, csak összeharapta a száját és bosszúra várt. Puskaport töltött a cigarettánkba, kiszabadította az ürgéinket, vagy kivágta ollóval a nadrágunkat.

Hat éve nem láttam. Mielőtt kijöttem volna ide, intézetbe vitték és még a vakációra se engedték haza a szülei. Úgy akarták megtörni. De nem hiszem, hogy sokat rontott rajta az intézet. Most tizennyolc-tizenkilenc éves lehet. Vegye feleségül Pista, vagy Laci, úgyis már gyerekkorukban tervezgette anyánk és Franci anyja, hogy hármunk közül az egyik feleségül veszi.

Franci… Franciska… Semmi hatást nem tett rám, hogy kibomlik a haja, amint repül a havon… Csak a hó… a hó… Emésztett utána a vágyakozás.

Tavasszal váratlanul megszűnt a lázam, megjött az étvágyam, híztam és azok a gócok a tüdőmben egyenként elhaltak.

- Az ősszel hazamehet – mondta Siomne doctoresse.

Kétségbeejtő hosszúra nyúltak a napok.

- Annyira nem szeret itt lenni? – kérdezte Simone doctoresse.

- Otthon november közepén már szokott esni hó.

Szeptember 10-énindultam haza. Svájcon keresztül. Amikor megláttam az első havas csúcsot, rekedten, fuldokló izgalommal kiáltottam:

- Hó!... Hó!

Útitársam, egy osztrák kereskedő közönyösen dünnyögte:

- Ja, ja.

A fiúk és Franci vártak az állomáson.

Franci. Vékony, izmos, barnára sült bőrű. A haja kócos, egy-egy fejrántással rázza el a szeméről. Ágaskodva integet egy óriási csokor virággal. Úgy lengeti, mintha egy csomó ág lenne a kezében. Amilyen gyengédtelenül és ügyetlenül csak férfiak tudnak bánni a virággal. Mindhárman egyszerre tolonganak a kocsihoz, de Franci erélyesen dolgozik a könyökével.

- Vigyázz, mert mellbe váglak! – kiáltja az egyik fiúnak, és a nyakamba ugrik. Aztán a kezembe nyomja a csokrot. – Ne, ez a tiéd.

A nagy ölelkezésben a földre sodorják a virágot s összetapossák. De, hogy kárba ne vesszen, Franci lefújja róla a port s odaadja a lovaknak. Sátán és Tüskés pillanatok alatt felfalják.

- Természetesen ez mit sem csökkenti az ünnepélyességet és megtiszteltetést – magyarázza.

Szimatolok bele a levegőbe, keresem azt az illatot, amit egyszer Simona doctoresse hozott be a szobámba. Meleg, napsütéses délután, akácok, lekaszált rétek, frissen szántott földek lélegzenek édeskés, fanyarodó illatot.

- Még nem esett hó? – kérdezem.

Franci oldalba bokszol.

- Szeptemberben? De buta vagy.

A harmadik nap, amikor felébredtem, rám nehezedett valami tompa szorítás. Nem éreztem az élét, csak zsibbadtam a szorítás alatt. Fáradtan ültem a teraszon. Nem tudtam, mi bajom.

Franci vad galoppban lovagol át a szérűskerten.

- Mindjárt jövök! – kiált fel.

A fiúk szerelmesek belé, de Franci nem akar férjhez menni.

- Ha az utolsó szigorlattal is végeztetek, akkor majd választok közületek – mondta. És ezzel bizonytalan és valószínűtlen távlatba tolta a döntést.

Én? Sápad az arcom, a szemem megakad egy-egy felhőfoszlányban, semminek sincs íze. Várom a havat.

Halász doktor bácsi kijön Egerszegről, megkopogtat, meghőmérőz, kidugatja a nyelvemet.

- A levegőváltozás teszi. Átmeneti jelenség – mondja, és felveszi a szivarját és a hamu végiggurul a mellényén.

Ha velem van Franci, mintha csendesebb lenne.

- Mit akarsz mindig a hóval? – néz rám.

- Nem tudom… Meghalnék, ha nem látnék az idén havat. Addig nem gyógyulok meg, míg ez itt mind hó nem lesz. Ameddig ellátsz. Addig, a jegenyékig… meg a Jánka-hegyig… Nem a levegőben, az injekcióban, a tejben van a gyógyulásom… A hóban!... Belém száll a hidege… most sohase fázom… és kifeszíti az izmaimat… és futok veletek a sível és nem fulladok ki… és… Nem mondom tovább, úgyse érted meg. Én se értem… Lehet, hogy csak egy rögeszme… Odakinn nem volt hó és vágytam haza… De csupa rögeszme az élet… Rögeszmékért vagyunk boldogok és boldogtalanok: azokért élünk és azokért halunk meg… Nem szép szó… szebbet kellene rá kitalálni.

- Mondd, te nem vagy szerelmes belém?

- Nem tudom… Se illatot, se ízt nem érzek… Várom a havat… A fogad fehér, mint a hó.

Elmúlt szeptember, október, november. Eső, eső, eső. Makacsul, heteken keresztül. Elönti novembert az eső.

A hó még nem jött meg.

A lázam ütemesen emelkedik. Esténként már 38-38.5-nél tartok. Mindenáron vissza akarnak küldeni. Nem megyek, megvárom a havat.

- Meglátjátok, a hó elviszi a lázamat.

Franci feljön velem a Jánka tetejére és nézünk az Alpok felé. Tiszta időben idelátszik a taréja. Fehér, elmosódó vonal.

- Ott a hó! – mutatom remegő ujjal. És megfogom Franci kezét. Franci rám nyitja a szemét s úgy érzem, vár valamit, hogy mondjak. Megszorítom a kezét és csak annyit tudok mondani: - Várjuk meg a havat.

December közepén libbent le az első pehely. Délután volt, szürkés ég és nagy csend. Dermedten álltam. Csak néhány borzas pehely szállingózott le álmosan, hangtalanul. Egy a számra, egy az orromra. Mintha megfagyott verítékcseppjeim lennének, amelyek titokzatos módon felülről hullanak alá. Észrevétlenül átszivárogtak a bőrömön s éreztem, hogy oldódik a merevségem, megindul ereimben a vér, kitüzel az arcom. De a nagy nyomás, a görcsös feszültség, ami a hó után űzött, keveset enyhült. Még akartam havat, sok havat; temesse el az egész világot! Anyám rögtön megmérte a lázamat. 37.9. Az ablakhoz vitte a hőmérőt, alig látta meg a higanyoszlopot. Könnyes volt a szeme.

A vacsoránál ültünk, amikor sűrűn esni kezdett a hó. Mintha zsilip szakadt volna át odafenn. Kínzó álomból ébredtem, valami rettenetes forróságra kristályos hidegség áradt, éjsötétségbe ragyogó nap szikrázott. Eszelősen felnevettem s kirohantam a teraszra.

Kitárni a karom és beleölelni a hóba! Teletömni a számat!

Anyám visszavezetett a szobámba. Lefektetett. 39 a lázam.

- Holnapra nem lesz semmi – mondom. – Most csak azért van, mert felizgatott… Boldog vagyok… és nyugodt… Hidd el, nyu… Nyugodt vagyok… itt belül, már nyugodt… Csak még kicsit remegek… A fák… a bokrok is remegnek a szélben… de azért belül azok is nyugodtak… Most már biztosan meggyógyulok, nyu… Meglátod…

Messziről jönnek a hangok. Ostorpattogás, kútnyikorgás, csengők. A falu végén valaki kurjant – azt is hallom. Fehér, neszfogó szőnyeg borítja a világot.

Boldog reggel.

A tegnapi láz alaposan megviselt. Fáradt, kimerült vagyok, alig bírom a kezemet. De jóleső ez a fáradság, puha, meleg ujjai leragasztják a szemem. Anyám megitat velem egy félliter tejet és alszom tovább.

A hó esik, esik, esik.

Délfelé felöltözöm. A parkban már derékig ér a hó. Béresgyerekek ugrálnak benne és csatáznak. Húsz fillért kap mindegyik.

Franci sível bement Egerszegre, estére jön csak haza.

Franci… Most mondanék neked valamit. Amit Simone doctoresse-nak mondtam. Simone doctoresse mosolygott rajtam…. igaz, akkor bajlódott a tüdőmmel… lehet valaki szerelmes egy rossz tüdőbe?... később meg már nem mondtam neki. Nem volt hó… És Simone doctoresse nagyon gyorsan búcsúzott tőlem, az állomásra se kísért ki, nem ér rá, üzente.

A havon árnyékok vibrálnak. Simone doctoresse a derekához nyúl és igazítja az övét… Franci virágcsokrot ráz felém…

Délután vihart éreztünk. A fenyők gyanús mozdulatlanul álltak, mintha rejtélyes bujtogatásra fülelnének, hogy az adott jelre őrjöngve egymásnak essenek. Négy órakor kezdtek recsegni az ágak. Áttelefonáltam Franciékhoz, hogy megjött-e már Franci. Ida néni is nyugtalan volt, betelefonált Egerszegre és ott mondták, hogy Franci már rég elindult. Nincs semmi baj, minden percben hazaérhet.

Jajgat a szél, mintha hátulról űznék rohamra. Kétségbeesetten veti rá magát az ellenségre. Vissza nem futhat, győznie kell, vagy pusztulnia. Rohanásában égig kavarja a havat… És Franci még nincs itthon… Derékban törik egy nyurga nyárfa… mi lehet Francival?... A lugas teteje lerepül, az üvegház beszakad… Franci!... Franci!... Puffognak le a zsindelyek, a kerítés bedől, a kapu inog, tántorog és csupasz, rémülten kapálózó vaskarjait szétvágva tompa zuhanással elterül. És Franci még mindig nem ért haza… Öt óra, hat óra, hét óra… A rohamot lefújták, teljes a győzelem, most már csak betelt gőggel masírozik a szél.

Franci nem jött haza.

Emberek i

ndulnak lapátokkal az egerszegi út felé. Utánok szököm. És lapátolok, lapátolok, a kemény béresek előtt járok.

- Gyorsan… emberek… gyorsan…

Az erdőnek tartunk, ott van egy kis vadászház, addig talán el tudott jönni Franci…

Nem érzek semmi fáradságot… Várj, Franci, mindjárt ott leszünk… A karomban hozlak haza… Gyorsabban… gyorsabban…

Összeestem az ajtó előtt.

Franci ott volt, szalonnát sütött egy fiatal erdésszel. Nagy családi botrány kerekedett belőle.

Franci egykedvűen vonogatta a vállát.

- Találkoztam Sanyival, jött a vihar, nálam voltak a kulcsok, hát bementünk. Aztán szalonnát sütöttünk. Nem tudom felfogni, mi van ebben rossz.

A hiba ott volt, hogy Franci már két óra után elindult Egerszegről, a vihar pedig csak négy órakor kezdődött.

- Hol voltál addig? – vallatták.

- Mászkáltam. Nagyszerűen csúszott a léc. Sanyival pedig csak közvetlenül a vihar kitörése előtt találkoztam. Nem lehettünk tekintettel a társadalmi szabályokra, oda menekültünk, ahová tudtunk. Különben egész idő alatt ettünk, meg lehet győződni a szalonnahéjról.

A család azonban nem fogadta el Franci védekezését. Ida néni véleménye szerint csak egyetlen megoldás volt lehetséges: az a csirkefogó azonnal vegye feleségül Francit.

Mesélik, Franci erre is csak vonogatta a vállát.

3.

Simone doctoresse a kezében tartja a kezem.

- Nem lenne szabad mondani, de mégis örülök, hogy visszajött.

- Majdnem  úgy alakult, hogy soha többé nem jövök vissza… Két okból is… Tíz napig eszméletlenül feküdtem… a másik ok pedig… férjhez ment.

- Szerette?

- Nem tudom.

- Majd holnap elmeséli. Most aludni.

- Tegye a homlokomra a kezét.

- Tessék.

- Simone doctoresse… én… azt hiszem… boldog vagyok… Itt maradok… mindig…

- És a hó?

Megráz a köhögés, köd sistereg be a szobába, de Simone doctoresse arca átfénylik rajta.

- A hó… a hó… - suttogtam erőtlenül.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.