Rónai Pál (1907-1992): „Mekkora művészt veszít bennem a világ”

UTOLSÓ SZAVAK. Egy fiatal embernek voltak ezek utolsó szavai. Művészi tökéletességű, kőbe véshető, igazán tipikus „utolsó szavak”. Napokon keresztül gondolkozott rajtuk, próbálgatta a mondatot más és más formába önteni, míg végül ebben a fogalmazásban állapodott meg. Jól tudta, hogy halhatatlan marad, hogy nevét évezredek múlva sem felejtik el: alaposan meg kellett gondolnia, hogy melyik pózában áll az utókor elé. Mikor meleg volt a formula, reszketve és csodálkozva emelte torkához a vasat; ekkor eszmélt csak rá, hogy a halhatatlansághoz meg kell halni. Egyik híve megszánta és megnyomta a kezét: egyet hörgött és meghalt.

Az öngyilkos életkora: 32 év.

Termete: köpcös.

Haja: vöröses.

Szeme: kék, rövidlátó.

Lába: vékony.

Arca: szép, de nem rokonszenves.

Foglalkozása: költő, színész, énekes és versenykocsis.

Mellékfoglalkozása: római császár.

Neve: Néró.

A CSÁSZÁR EZER ARCA. Nincs talán még egy olyan név a világtörténelemben, amelyhez szörnyűbb képek tapadnának. Zsarnokság, kegyetlenség, szadizmus: ezek azok a képzetek, amelyeket nevének négy betűje még ma, csaknem kétezer év után is, szinte minden emberben egyaránt felidéz. De ha van ember, akit egy szóval vagy egy mondattal nem lehet jellemezni, Néró az volt; s ragyogó önjellemzése, amelyet halála küszöbén hagyott a világra, éppen úgy nem meríti ki egyénisége hihetetlen sokrétűségét, mint a nevéhez fűződő rémképek. Születése ezerkilencszázadik évfordulóján pillanatfelvételeken keresztül próbáljuk, ha nem is megérteni, de legalább megismerni.

GYEREKSZOBÁJA. Rosszabb nem is lehetett volna. Apja nevét erőszakosságok tették hirhedtté: megölte egy szabadosát, csak azért, mert nem akart „exet inni” vele; szándékosan elgázolt kocsijával egy gyermeket; hivatalát sikkasztásai miatt kellett otthagynia; kicsapongásai közismertek voltak.

Anyja, Agrippina, akkor kezd élni, mikor özvegységre jut. Eszes, végtelenül nagyravágyó szépasszony, minden erkölcsi gátlás nélkül. Elveteti magát Claudius császárral s aztán megöli, hogy fiát juttathassa a trónra és így maga uralkodjék. Persze, míg idáig eljut, rengeteg ravaszságra, erőszakosságra, gonoszságra van szüksége.

Egy borbély meg egy táncos voltak a tanítói mindaddig, míg trónörökös nem lett. Ekkor a birodalom első filozófusa, Seneca veszi kezébe, de már késő. az ifjú már teljesen kialakult. Kezében Róma, a birodalom, a világ sorsa; rajta a világ szeme. Egyelőre lóversenyre és színházba jár és a fórumon beszédeket mond peres ügyekben; a beszédeket Seneca csinálja, ezt tudják róla.

A REFORMER. Uralkodása első öt éve a reformok korszaka. Egyes intézkedései puritán jellemnek mutatják. Képzeljük el, hogy egy mai uralkodó megtiltaná a nyugalomba vonuló miniszterek díszpolgárrá választását: ő tulajdonképpen ezt tette, amikor megtiltotta, hogy a provinciák távozó kormányzóik részére kitüntetéseket kérjenek a szenátustól. Összeférhetetlenségi törvényt is hozott: a szenátorok nem fogadhattak el pénzt azért, hogy egy-egy ügyben felszólaltak. A bírói függetlenséget erősítette meg, mikor elrendelte, hogy a törvénykezés költségeit nem a felek fizetik, hanem az állam.

A NÉP BARÁTJA. Más megnyilatkozásai humánus és szociális érzéseiről tesznek tanúságot. Megtiltotta, hogy a gladiátori játékokban a legyőzötteket megöljék. Mikor egy halálos ítéletet alá kellett írnia, így sóhajtott: „Bár ne tudnék írni!” Nem tűrte, hogy az egyszer felszabadított rabszolgák szabadságát ismét elvegyék. Megint más intézkedéseiben egy jó bürokrata mindenre kiterjedő figyelmét csodáljuk. A jogbizonytalanságot előidéző ál-örökbefogadásokat megtiltotta; a végrendelet leíróját kizárta az örökösödésből; s még arra is volt gondja, hogy a kocsmákat eltiltsa attól, hogy kifőzést tartsanak. A nép általában szerette. A szegények között madarakat, gabonajegyeket, ételt-italt osztatott és ingyen színielődásokat rendezett nekik ülőhelyekkel. Halála után évekig virágokkal borították el sírját és várták, hogy visszatér.

AZ EMBERISÉG JÓTEVŐJE. Mindezeknél a reformoknál nagyobb jelentőségű és meglepőbb volt az a törvényjavaslata, amely nem kevesebbet akart, mint az adók eltörlését (csodás ajándék lett volna ez az egész emberiségnek! – kiált fel Tacitus, mikor erről beszámol); szerencsére a szenátus lebeszélte erről a tervéről.

A KÖLTŐ. Hogy a költészetet hihetetlenül komolyan vette, ebben minden életrajzírója megegyezik. Hogy jó költő volt-e, efelől a kortársak véleménye eltérő. Mindenesetre, hogy korának legjobb költője lehessen, kiválóbb vetélytársait megölette (s ebben azóta is nem egy költő szeretné utánozni). Tacitus azt állítja, hogy egész üzemet tartott fenn, ahol fiatal költők foltozták hibás verseit. Suetonius viszont látta kéziratait, amelyek magukon viselték a költői vajúdás nyomait, saját kezű variánsokat, javításokat.

A SZÍNÉSZ ÉS SZAVALÓ. Kevés ember szenvedett annyit a művészetért, mint ő. Előadásai előtt napokig diétát tartott, hánytatókat szedett, éjjel csak hátán aludt és mellét ólomlemezekkel rakta meg. Az előadás versenyszabályait senki nem tisztelte jobban nála; vigyázott rá, hogy miközben verseit szavalja, izzadságát le ne törölje, ne köpködjön, orrát ne törölje, le ne üljön. Viszont megkívánta, hogy művészetét mások is respektálják. Míg ő szavalt, senki a színházat el nem hagyhatta, különben életével játszott. A taps egyenletességére katonák vigyáztak, akik fegyverrel őrködtek azon, hogy a közönség őszinte lelkesedésének minden vers után tomboló kifejezést adjon. Ebben nem is volt semmi hiba. (Milyen szegényes ehhez a tökéletes rendezéshez képest a mai színházak legjobban megszervezett claqueja.)

A RENDEZŐ. A mai filmtermelés legkiválóbb vezetőit is felülmúlta. Ma már valószínű, hogy nem is gyújtotta fel Rómát, - de hogy palotájából megpillantva a lángokat, szavalni kezdett, ez mindenesetre azt bizonyítja, hogy remekül értett a díszletek felhasználásához. Ünnepélyekre annyit még nem költöttek, mint ő. Egyiptomba külön hajót küldött sárga homokért, hogy egy előadásán szépen legyen felhintve a porond.

A SPORTEMBER. Kedvelt sportja a kocsihajtás volt. Az egész nép jelenlétében tízlovas versenykocsit hajtott, ami nem lehetett csekély teljesítmény. Sportszeretetéhez valami szinte modern rekordvágy is csatlakozott, amit egyre több területre vitt át. Flottáját a legnagyobb viharban is útnak indította. Több kilométer hosszú fedett uszodát akart építtetni a tenger mellett; kutatásokat kezdett Dido elveszett kincsei után; csatornával akarta átvágni Görögországot. A lehetőség és lehetetlenség határai teljesen elmosódtak előtte.

A PERVENÜ. Alapjában véve nem törődött a külsejével: többnyire pongyolában, nyaka köré csavart sállal, mezítláb és öv nélkül szavalt udvarának. De az alulról felkerült ember fényűzési ösztönei benne is dolgoztak: akár egy mai mozicsillag, egyetlen ruhát sem vett fel kétszer; ezüst hálóval halászott, öszvéreire ezüst patkót veretett, ezernél kevesebb kocsival nem utazott. Roppant palotát építtetett, amelynek hatalmas „angolkertjében” egész erdők, hegyek, tavak, folyók, mezők voltak; lakomái déltől éjfélig tartottak és vagyonokba kerültek. Suetonius említi egy kijelentését, amely mind közül talán legmélyebb betekintést enged lelkébe: „Elődeim nem ismerték hatalmuk egész terjedelmét”. Ő ismerte. Soha ember jobban, mint ő, nem szüntette meg a lehetetlent; senki nem volt ilyen közel ahhoz, hogy „Isten” legyen.

AZ ISTENCSINÁLÓ. Különben az Olympusra hozott egy pár új lakót. Istennek nyilváníttatta nemcsak négy hónapos korában elhalt kislányát, de mostohaapját, Claudiust is, akit Agrippina az ő kedvéért öletett meg, sőt második feleségét, Poppeát is, akit maga ölt meg.

A NAGY KÍSÉRLETEZŐ. Mindez különben – ha a régi történetírók igazat írnak -, csak részlete a világ legnagyobb „lélektani kísérletének”, amelyet Néró végzett. Azt akarta tudni, mi mindent lehet az emberekkel és az emberből csinálni. Előbb csak félénken végezte kísérleteit. Megmérgezte mostohaöccsét, Britannicust és várta a reakciót. Nem történt semmi. Zokogva gyászbeszédet tartott fölötte. Semmi. Megölte anyját: a szenátus üdvözölte; első feleségét: hálaadó istentiszteleteket rendeltek el; második feleségét: ujjongtak; ez utóbbit az istenek sorába emelte: tomboltak az örömtől; meggyilkoltatta nevelőjét, Senecát: imádták érte; eltette láb alól a legkülönb rómaiakat: rokonaik hálálkodni jöttek hozzá. Halála előtt csalódva gondolhatta, hogy az emberi aljasságnak nem sikerült a végére járnia: a nagy kísérlet csak fél eredménnyel végződött.

A NAGY ELKÉPZELŐ. Fantáziája végtelen volt s ez talán sehol sem látszik meg annyira, mint gyilkosságainak ezerféle változatain. Az egyszerű mérgezést számtalan variánssal kombinálta. Minthogy Britannicus italát mindig egy-egy szolga kóstolta meg, előbb tiszta, de forró italt adatott neki; a méreg a vízben volt, amellyel aztán a fiatal herceg az italt lehűtötte. Anyja megöléséhez külön hajót építtetett, amelynek egyik felét mesterségesen víz alá lehetett süllyeszteni. Egész sereg orvosa volt, akiknek egyetlen foglalkozásuk abban állt, hogy elmentek a halálraítéltekhez, ereiket felvágni. Vigyázott, hogy kivégzései sohase váljanak egyhangúakká. Korai halála megakadályozta abban, hogy egy állítólagos tervét, legnagyobb művét megvalósítsa: meg akarta mérgezni egy banketten az egész szenátust, felgyújtani másodszor Rómát és a menekülőkre ráereszteni a cirkuszok vadállatait.

A MEGHALÁS MESTERE. Alatta tanulták meg igazán a római előkelők a meghalás tudományát. Szinte mindegyikük biztos volt benne, hogy előbb-utóbb nála is megjelenik a halálítéletet hozó centurio, vagy mert Nérónak megtetszett a palotájuk, vagy mert jobb verseket írtak nála, vagy mert nem tapsolták meg a színházban, vagy mert összeesküvést szőttek ellene, vagy csak mert utódai lehettek volna, vagy egyszerűen minden ok nélkül. Tudták ezt és úgy készültek a halálukra, mint egy nyilvános fellépésre. „Utolsó szavaikat” előre megfogalmazták. „Még sírt se tudtok ásni!” szidja Subrius a katonákat, akik sírját ássák. Petronius Arbiter vidám beszélgetés közben vágatja fel ereit. Seneca beszédet diktál, mielőtt meghal. Lucanus költeményéből egy katona halálát szavalja el. Plautus kertjében tornászva várja kivégzőit. „De voltak, akik semmi nevezeteset nem mondtak” – tartja szükségesnek megjegyezni Tacitus.

A TÖRTÉNELEM ALAKÍTÓJA. Soha ember jobban nem vágyott a halhatatlanságra. Mindent át akart alakítani: Róma képét, a világot, a történelmet. Légiói Armeniában, Britanniában, Palesztinában harcoltak. Ha Rómát nem is gyújtatta fel, a tűzvész után teljesen újjá építtette. De a történelem kerekét akkor fogta meg igazán, mikor elrendelte a keresztények tűzzel-vassal való irtását. Tacitus írja, hogy a büntetés olyan kegyetlen volt, hogy szánalmat és rokonszenvet keltett a keresztények iránt.

AZ ÖNGYILKOS. Ebben a szerepben nem volt jó. Bukása túl váratlanul jött. Az a pár óra, amely a bukástól haláláig eltelt, nem volt elegendő a készüléshez és így az utolsó szerepbe jóformán csak beugrott. Áldozatai közül sokan nyújtottak emlékezetesebb alakítást.

NÉRÓ AZ UTÓKOR ELŐTT. Kevés ember van, aki rövid harminckét év alatt ilyen mély nyomot vésett az emberiség fantáziájába. Nem csoda, hogy a későbbi korok történészei és írói közül sokan próbálták meg egyéniségének titkát felderíteni.

Racine, a nagy francia tragikus, Britannicus című darabjában úgy látja, hogy Néró azon a ponton változott erényes uralkodóból zsarnokká, mikor unokaöccsét kivégeztette. A szenvedély költője ilyen óriási változásra nem találhatott más magyarázatot, mint egy nagy szerelmet; nála Britannicus szerencsés vetélytársa Nérónak, akit tehát egy szerelmi csalódás tett szörnyeteggé. persze, ennek az annyira francia felfogásnak nincs történelmi alapja.

Kosztolányi Dezső A véres költő című könyvében szintén ezen a ponton fogja meg a Néró lelkében végbemenő átalakulást. Britannicus nála is Néró szerencsésebb vetélytársa, csakhogy – valamivel több történelmi alappal – nem a szerelemben, hanem a költészetben. Néró egész tragédiájának abban látja a kulcsát, hogy a császár elsősorban költő volt, nem is rossz, de nem is jó; valami kevés hiányzott nála ahhoz, hogy az igazi nagy költők közé emelkedjék, s ez tönkretette. Talán Kosztolányinak sikerült Néróról a lélektanilag legmeggyőzőbb képet adnia.

Azt a képet, amelyik az európai olvasók legnagyobb részének lelkében Néróról még ma is él, a híres lengyel író, Sienkievicz Quo vadis-a alakította ki. A kereszténység kezdetének ez a romantikus ábrázolása, híven az egyházatyák tanításaihoz, Néróban minden emberi bűnök megtestesülését, magát az antikrisztust látja. Egyoldalú szemlélete azonban alighanem még messzebb van a valóságtól, mint Arthur Weigall nemrég magyarul is megjelent tudományos Néró életrajzáé, amely a császár teljes rehabilitálását tűzte ki célul és a cél érdekében odáig megy, hogy Agrippina meggyilkolását a fiúi kegyelet megnyilvánulásaként magyarázza. De lélektani túlzásai ellenére is a tudós szerző sok eddig rosszul értelmezett tényre és jelenségre talált magyarázatot.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.