I.
A
kosztos ember ott ült már az asztalnál, tapogatta kemény arcát, az előbb
beretválkozott s kipattant néhol a bőre. Az asszony most gyújtotta meg háta
mögött a lámpát. Sűrűsödött odakint az este. Nézte az előbb, milyen cifra
virágokat dermesztett az apró ablakra a fagy. Várta a vacsorát. Szombat volt,
délben tette le a munkát, azóta egyedül van ezzel az erős, fiatal asszonnyal.
Kívül
felvakkant a kutya. Könyökére ereszkedett az ember, úgy leste az ajtót. Délután
nagyon fölmelegedett ez a földes szoba. Beszélt az asszonnyal. Szinte lángra
lobbantotta a nyomorúságos fészket. Hogy fiatalok, odakint goromba tél ül a
földön, s mikor jön még az ember?
Megriadt
tőle az asszony. Állott a tűz mellett, pirosra gyulladt a képe s azt mondta:
-
Elhallgasson ám! Bolondságokat beszél…
S
valami dolog után nézett.
Az
ember dúdolt s nézegette a repedezett asztalt.
Azt
mondta hirtelen:
-
Nagyon összezárt most bennünket a hidegség!
De
ő meleget, tüzet próbált csiholni ebből. Odaállott az asszony mellé, nézte a
piros arcát.
Azt
mondta:
-
Milyen csönd van..
Ügyetlenül,
bután csöppent belőle.
S
az asszony elfordult. Igen, csönd van. Veszedelmes csönd.
Akkor
zörrent az ajtó. Senki se jött, csak a jeges szél taszította meg.
Fölnéztek.
Az ember visszament az asztalhoz, leült.
Az
úton gyerekek visítoztak s kutya ugatott a puha hóban.
II.
Az
asszony ura nagyon fáradtan érkezett. Kemény munka nyúzta hajnal óta. Apró,
keszeg ember volt, negyven éves.
Beszélniük
kellett volna valamit, mikor megjött s nem találtak mást, csak hogy komisz
hideg van odakint.
a
kis ember melegedni állott a tűz mellé, s akkor belehasított az ijedtség, hogy
történt itt valami, amíg odavolt. Nagyon piros az asszony. S a kosztos ember is
milyen furcsán néz. Hát hallgatott, s figyelte őket. Aztán nézte a másik férfi
arcát. Az megberetválkozott már.
Odaszólt
az asszonynak:
-
Van-e meleg vized? Lehúznám a képem.
Leült
az asztalhoz s lógatta a fejét. Szeretett volna kiszimatolni valamit a fülledt
melegből. Ránézett lopva az asszonyra s bújt a kosztos elől.
Később
azt mondta hidegen:
-
Akkor ehetnénk.
S
metszett egy karéj kenyeret.
Az
asszony virágos tányérokat állított eléjük. S fényes vaskanalakat. Mintha
remegett volna a keze, mikor letette.
Kínos
volt a csend, mintha parázs erőlködik a hamu alatt.
Nagy
cseréptál koppant meg az asztalon. Tejfölös krumplifőzelék gőzölgött benne.
Az
emberek szemben ültek egymással. Bent, a falnál a házigazda, kívül a kosztos.
S
az asszon nehezen ereszkedett közéjük. Mintha mindig visszarántotta volna valami.
Félt az emberektől. Inkább magától.
Ha
most se beszélnek, kirobban valami bolondság. Azt mondta zaartan:
-
Csak krumpli. Hús, az holnap lesz.
Mosolyogtak
az emberek.
-
Jó ez.
-
Csak legyen.
S
majdnem egyszerre tolták tányérjukat a tálhoz. Akkor ijedtség suhintotta meg az
asszonyt. Melyiknek merjen most előbb? Máskor a kosztosan kezdte, de ma
valahogyan nehezen mozdulna feléje a karja. Miket beszélt össze délután…
Fogta
a nagy kanalat, keverte a főzeléket.
Akkor
rászólt az ura:
-
Ne motyogj annyit.
Türelmetlen
volt a hangja s úgy tetszett, ijesztő fenyegetés lobog a szemében.
Hát
nekikezdett az asszony.
A
kosztosnak adott először.
Nyelt
egyet az ember s nézte, hogyan remeg a merőkanál felesége kezében.
S
figyelte, mennyit mér a virágos tányérba. Volt a ferde pereme alatt egy vékony
csík, azt leste. Föléje buggyant a forró étel. Ez igen. Ezt jól megmérte. Fizet
a kosztos. Meg aztán… egyedül voltak az előbb…
Rántott a vállán, mosolyogni próbált. Fogta a
tányérja szélét:
-
No, akkor bele…
S
meredten nézte a vékony csíkot. Elhagyja-e, amit neki ád most a felesége?
Hidegnek
érezte a homlokát. A főzelék jóval a csík alatt állapodott meg. Nem nézett fel
az asszonyra, de hagyta még a tányért, hogy észbe kapjon.
Akkor
rászólt:
-
Ha kell még, adok majd…
Hát
maga elé húzta, kenyeret tört hozzá s evett.
De
nehezen csúszott a falat. Egészen beleizzadt.
Nézte
a csíkot, szinte beleszúrta a szemébe, hogy történt itt valami, vétkeket
takargat a csend.
Később
megkérdezte az asszony:
-
Köll még?
Csak
a fejével intett, hogy nem.
S
felelt a másik.
-
Elég volt, énnekem többet adott.
III.
Vasárnap,
mise után kocsmázni akart az ember, a kosztos is nagyon hívta, de mást gondolt
hirtelen. Hazamegy inkább s tárgyal az asszonnyal. Kettesben. Kínozza nagyon,
hogy itt nem tiszta valami.
Beállított,
ledobta a meleg kabátját s odaállott az asszony mellé. Tyúk főtt a tűzön,
érzett már a szaga erősen.
Beszélni
akart, vallatni az asszonyt, de félt, hogy bolondságot csinál. Hátha semmi sem
igaz, csak ő képzelődik.
Az
asszonyt nagyon zavarta, hogy így hallgat mellette.
Megkérdezte:
-
Mért nem mentél?
-
Hová?
-
Egy pohár borra?
-
Csak…
S
kimondta később zavartan:
-
Hívott a kosztos… de nem tetszik az énnekem…
Elfordult
az asszony. Nagyot akart mondani. Esztelen bujkálás ez. Látja jól, hogy félti
az ura, legjobb lenne kitenni innen azt az embert. Olyan bolondokat beszél
mindig. Még utóbb baj lesz ebből. De hallgatott.
Az
ember kimelegedett mellette. Azt mondta:
-
Jól él ez minálunk.
Értett
valamit ebből az asszony. Elpirult.
Virágos
terítőt szedett elő a szekrényből, s arra gondolt, hogy tizenöt esztendő óta
sohasem feszült meg ennyire a nyugalmuk.
IV.
Mikor
megérkezett a kosztos, túl voltak már a levesen. Nem várták meg. Amint
harangoztak, kimérte az asszony s biztatta az urát:
-
Együnk. Nem fontos minekünk.
Erős
borszagot hozott az ember s megpróbált mosolyogni:
-
De siettek!
Akkor
haragos tűz csattant az asszony arcán. Paprikás volt, nem is próbált
finomkodni. Azt mondta:
-
A magunkét esszük.
Nehéz
csend zuhant rájuk. A kosztos levesén megdermedt a tyúkzsír, nézte, keserű
méreg rázta a torkát.
S
rántott egyet a vállán:
-
Akkor majd máshol keresek, ha így vagyunk.
Nyersen
vágta be az ajtót maga után. A levesen megrezzent a vékony hártya. Néztek mind
a ketten. Azután felállott az asszony s kivitte a konyhába. Hallotta az ura,
hogy beleloccsantja a fazékba. Remegett a torka. Rendezkedett az asztalnál,
mint mikor ketten ettek csak mellette.
S
mikor jött az asszony a tállal, mosolygott reá.
Látta,
hogy felszabadult az apró keszeg ember, örült s telerakta a tányérját omló főtt
hússal.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése