Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kígyó
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre –
s búsan nézi egy csonka ág:
repül a rozsdás vidék felett
levele, mint az ifjúság.
Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb és összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanú kíséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromkodva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett…
Csak a kóró áll egykedvűen,
a tüskét réti proletár,
mert néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint utcasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszíthetne
s verheti eső: nem vacog.
Kapaszkodva járok, már süllyed
hínárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi kedves arcokat,
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak – petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.
Így menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek:
rámszáll a bársony alkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése