Hunyady Sándor (1890-1942): Emberi vér

Margit néni kilencven éves volt és elcsúszott a lépcsőn. Öreg csontja olyan törékeny volt a szerencséje, mert a mentők beszállították egy közkórházba, amely a mennyországhoz hasonlított Margit néni régi helyéhez képest. Ő ugyanis már sok éve a szegényházban élt, gonosz, irigy, falánk vénasszonyok között, teljesen elhagyatottan.

Amikor meggyógyult, nem tették ki a kórházból. az apáca-ápolónők tudták, hogy Margit néninek nincs senkije és semmije, olyan, mint egy kopott, öreg egér. Ha kitennék, olyan, mint egy kopott, öreg egér. Ha kitennék, visszamehetne a szegényházba köménymag-levest és száraz kenyeret enni. És ezt el is mondják az orvosoknak, akik szép csöndesen megegyeztek abban, hogy nem bántják Margit nénit. Maradjon ott a kórházban, kapja meg a tejeskávéját, a szilvakompótját és vasárnap a vörösbetűs becsinált csirkét. Úgyis olyan öreg már, hogy az egymagában is elég nagy betegség. Meddig élhet? Hiszen alig pislog már a gyertyája.

Amit az apácák és orvosok tudtak, azt tudta Margit néni is. Félt a szegényháztól és ragaszkodott a kórház karbolszagú, langyos kényelméhez és a tejeskávéhoz.

Margit néni szimulált. Játszotta a haldoklót. Orvosi vizit idején sírt, sóhajtozott, reszkettette a fejét. Tette magát, hogy a kezét sem tudja fölemelni paplanáról a gyöngeségtől.

Az orvosok részint mosolyogtak ezen a ravaszságon, részint örültek, hogy Margit néni segít nekik a kegyes csaláshoz és ürüggyel szolgál, hogy irgalmat gyakoroljanak vele, mert nem egészen szabályszerű, hogy egy közkórház túlságosan irgalmas legyen az ingyenbeteghez.

Történt egyszer, hogy a szülészeti osztályon egy fiatal anya nagyon rosszul lett. Az inspekciós apáca felkeltette az inspekciós segédorvost, a segédorvos segítségül hívta a bentlakó alorvost.

Megállapították, hogy sürgős transzfúzióra lenne szükség. Mégpedig nagyon gyorsan, mert különben az anya elvérzik. Halottfehéren, félájultan feküdt az ágyán, alig volt már pulzusa.

A dolog rendben lett volna nappal. De éjszaka volt. A hivatásos véradókat nem lehetett elég gyorsan előteremteni.

A legnagyobb szorultságban, hirtelen eszébe jutott az alorvosnak Margit néni. A kórházban úgy ismerték Margit néni testének minden tulajdonságát, mint ahogy egy pedáns házban tudják, mi van egy öreg fiókban? Azt is tudták, hogy Margit néni vére abba a csoportba tartozik, amilyennel segíteni lehet a szerencsétlen anyán.

A gondolat kissé furcsa volt. Hogy ajándékozzon Margit néni vért? Hiszen olyan, mint egy aszalt szilva, vagy mint egy régi imakönyvbe tett, elszáradt növény. És egyáltalán belemegy-e a dologba? A doktorok jól tudták, hogy Margit néni gyáva, görcsösen ragaszkodik az élethez. Buta, babonás, önző. Valószínű, hogy vissza fogja utasítani a kérést.

Mégis meg kell próbálni az ügyet. Nem volt egyéb segítség. A két orvos bement abba a kórterembe, ahol Margit néni feküdt. Felköltötték álmából.

Margit néni felült az ágyon és rémülten nézett a doktorokra. Olyannak látta őket fehér köpenyeikben, mint a végítélet angyalait.

A teremben csönd volt, nehéz félhomály, teli az alvó betegek lélegzésével. A tanársegéd halkan, rábeszélően suttogott Margit néni fülébe.

Amikor Margit néni kilencven éves madáragya sejteni kezdte, hogy mit akarnak tőle, keserves sírásra fakadt. A félelem könnyei folytak arcán. Mily borzalmas dolog meghalni, befeküdni a hideg sárba, elbúcsúzni tejeskávétól és becsinált csirkétől.

Sírt, sírt. Nem hitte el, hogy nem akarják megölni. Majd keserves félelmébe régi emlékeinek érzései keveredtek. Gyerek. Ifjúság. Margit néni is szült valaha. Régen elfelejtette már, most újra eszébe jutott kisbabája. Fájdalmai és végtelen öröme, amikor ő ment át azon, ami miatt most egy másik anya van veszedelemben.

Színehagyott, nefelejcskék szemében különös fény jelent meg. Ivott egy korty vizet, foga vacogott a poháron a félelemtől, de azért bólintott:

- Jó, vegyék a vérem. De mibe temetnek? Mert nincs semmiféle rendes, halottnak való ruhám!

A műtét megtörtént. Margit néni sírt, szipogott, jajgatott, pedig semmije nem fájt, csak a gyávaság hangszerelte így a viselkedését.

Az éjszaka közepén visszavitték a kórtermébe és lefektették az ágyába. Amikor az apáca megigazította feje alatt a párnát, már aludt is, elfáradva a kiállott rémülettől.

Reggel lett. Margit néni fölébredt és két pohár kávét talált az éjjeliszekrényén. Miért kap dupla kávét? Miért van tapasz ragasztva a karhajlásába? Idő kellett hozzá, amíg Margit néni elhitte, hogy nem volt álom, ami az éjjel történt vele.

Megmosdott, inget váltott. Valósággal friss volt, amikor a reggeli vizitágyához érkezett. Fecsegett, kíváncsiskodott, hencegett. Természetesnek találta, hogy a fiatal anya megmenekült, akinek ő adott a véréből.

A doktorok mosolyogva néztek egymásra:

- Használt az öregnek az érvágás. Magas vérnyomása volt! – magyarázta a professzor a kíséretének.

A tanárnak bizonyosan igaza volt. Sőt, bizonyosan hozzágondolt még föltevéséhez néhány dolgot. Lelki dolgokat, amilyenekről közkórházakban nem szokás sokat beszélni.

Az önérzet, amely elöntötte Margit nénit, a szentlélek erejével emelte föl a testét is.

Föl tudott kelni. Megfésülködött. Fölhúzta csíkos, kórházi ruháját, posztó papucsát. A korlátba kapaszkodva fölmászott a második emeletre, ahol a szülészeti osztály volt. Meglátogatta az anyát és gyermekét. Ajándékot vitt, egy almát. Tanácsokat adott. Leült az ágy szélére, mint egy gazdag rokon a szegény rokonnál, akin segített.

Margit néni valósággal megfiatalodott. Oly eleven erők kezdtek benne hatni, hogy még a kórházból is elvágyakozott. Visszakívánkozott a világba, a szegényház intrikái közé, fecsegni a többi vénasszonyoknak dolgáról.

Most már nem fekve és nyöszörögve várta a vizitet. Az ágy szélén ült, kicsinosítva, újra a fülébe tette egyetlen kincsét, krajcáros korall-függőit.

Zsémbesen, türelmetlenül kérdezte:

- Mikor mehetek már ki, doktor úr? Az ember megpenészedik itten az unalomtól!

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét