Mindenki boldog volt karácsony estéjén, csak Hupkáné nem tudott megnyugodni szegény, mondják. Egyre legkisebb gyermeke járt az eszében, aki meghalt, és akinek nem jut a karácsonyfából, a dióból és almából, a mézes opekancéból, semmi örömből, hanem ott kell feküdnie szegénykének az elhagyatott temetőben.
Minél vígabb volt a többi gyermek a karácsonyfa körül, annál nehezebb lett az anyjuk szíve. Szinte bűnnek érezte, hogy ezek itt ugrálnak és nevetnek s nem gondolnak szegény kis testvérükre. Végre is nem bírta nézni. Letörte a karácsonyfa legszebb ágát, összecsomagolt néhány almát és diót, egy kis csörgőt s két szem mézes opekancét és hiába beszélt neki az ura, az anyósa, akárki: kendőt vett magára s kiment a temetőbe a nagy hóban.
Akkora volt a hó, hogy alig bírt járni benne. Amióta utoljára temettek, nem volt senki azon a tájon. Magas hó födte a sírdombokat és olyan sötét volt a sűrű hófelhők miatt, hogy Hupkáné majdnem eltévedt a hideg szélben, ami egyre a szemébe csapott a sok egyforma alacsony kereszt között.
De felfohászkodott s a sóhajtása olyan fájdalmas volt és olyan könyörgő, hogy az égen megmozdultak a felhők s előbb lomhán, aztán száguldozva siettek szét a csillagok elől és Hupkáné könnyei megeredtek, amint rátette kezét a gyermeke fejfájára.
- Itt van, kicsikém, neked hoztam karácsonyra – suttogta és letette az ágat, az almát, diót, csörgőt s a mézes opekancét. És még mindig nem tudott hazamenni, csak sírt és állt ott a hidegben, mintha várná, hogy a gyermek elvegye az ajándékot és örüljön neki.
De a gyermek nem jött és Hupkáné egyre jobban sírt.
Egyszerre felriadt, mert messziről, nagyon messziről meghallotta gyermeke hangját, amint selypítve mondja:
- Nem ott vadot! Itt fent vadot!
Hupkáné körülnézett. Nem látott senkit. Esett a hó. De a gyermek hangja még egyre csengett:
- Dele ide fel! Ide fel!
A legnagyobb hegy tetején most nagy fényesség támadt. a hold kelt fel, de Hupkáné erre nem gondolt. Ő azt hitte, hogy a gyermeke ott várja őt. Felvette újra a karácsonyfaágat, a diót, almát, csörgőt és mézes opekancét és felment az erdőn keresztül a hegyre. Mikor felért, térdre borult, letette maga mellé az ajándékot és várt… De mikor felnézett, észrevette, hogy a hold kelt fel és hogy ott sincs a gyermek és sírni kezdett megint.
Ekkor újra hallotta a hangot:
- Nem ott vadot! Itt fent vadot! Dele ide fel! Ide fel!
- Istenen, istenem – sóhajtotta Hupkáné -, ez a gyermek talán a mennyországba hív engem? Milyen szívesen mennék, hiszen olyan kevés örömöm van a világon, de mi lenne akkor a többi gyermekekkel?
Figyelt, hogy nem történik-e valami, de csönd volt.
- Oh, hogyan is gondolhattam volna – mondta Hupkáné szomorúan magában -, hogy ő a mennyországba hív engem? Nem vagyok én arra méltó; tegnap is veszekedtem az anyósommal. Nem is szólt ő hozzám, csak képzelődtem, hiszen drága hangocskája a fülemben cseng mindig.
Szomorúan, nehéz, alázatos, elgyötört szívvel újra felvette az ajándékot és megindult hazafelé. Alig bírt már botorkálni, vánszorogva jutott előre a csúszós hegyoldalon és mikor végre hazaért, meg kellett állnia pár pillanatra a kapu előtt, mielőtt belépett volna, mert egészen elfulladt a lélegzete.
És íme, most, amint az ablakon betekintett, meglátta gyermekét ott ülni a szekrény tetején kis fehér ingében! Ott ült és tapsolt és nevetett az ugrándozó gyermekek játékának, aztán egyszerre megfordult, kinézett és rámosolygott Hupkánéra és Hupkáné hallotta csengeni a hangját, egészen közelről:
- Itt vadot! Itt vadot! Itt fent!
És Hupkáné bement a házba, a térdei remegtek. Letette kendőt.
- Nos, visszajöttél? – kérdezték az anyósa meg az ura. – És visszahoztad az ajándékot is? Talán nem is voltál a temetőben? De hol jártál ilyen sokáig akkor?
Az asszony nem felelt, fogta a fenyőágacskát, a diót meg almát, csörgőt és mézes opekancét és feltette a szekrény tetejére. Most már nem látott senkit ott ő sem, de azért nagyon jól tudta, hogy a gyermek ott van. És így szólt a többiekhez:
- Legyetek jókedvűek! Tapsoljatok és énekeljetek!
Leült a kályha mellé és mosolygott, mert hallotta, amint a legkisebb is tapsol apró kezecskéjével és beleénekel csengő hangjával az énekelve vidáman…
És béke költözött a szívébe.
Forrás: Pesti Napló 78. évf. 3. sz. 1927. jan. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése