Még kisfiú voltam… a falnál álltam
S belebeszéltem – drót nélkül telefonáltam.
A többiek nevették, hogy arcom úgy ragyog –
azt mondták: őrült vagyok…
Később… elmondtam hebegően,
hogy éjjel, álmomban fenn repültem a levegőben.
Úgy néztek rám, mint aki elvesztette eszét –
Azt mondták: őrült beszéd…
S egyszer… emlékezve Napoleónra,
azt mondtam: gázzal kellene lőni az ellenséges légiókra!...
Végignézett rajtam a sok felnőtt tudós-tanár –
azt mondták: őrült szamár…
S mikor felnőttem s magamra voltam,
mindent feledve, a szélbe beledaloltam.
Köröskörül nevettek lenn is, fenn is; ó hosszú létrat…
Azt mondták: őrült poéta…
Mindez eszembe jutott most a napokban.
S oly keserű lett a szám… valami furcsát dadogtam…
Valami ilyet: sokat akartál! S nem érték el semmit se rosszban, se jóban!
Őrült vagy tán valóban?!...
Forrás: Pesti Napló 78. évf. 6. sz. 1927. jan. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése