Százesztendős sárga malom
Árván áll a domboldalon,
Azaz, hogy csak kuporog;
Bizony csak az isten ójja,
Hogy be nem dül házikója,
Hol már régen nincs dolog.
Pedig annak idejébe’
Ide járt tíz falu népe,
Hordva a sok gabonát;
Állt a szekér hosszu sorba’
S a víg molnár sürgve-forgva’
Fáradt éjen s napon át.
Mindenkinek híven szolgált,
Mért ki lisztet, ocsut, polyvát,
Nem lopkodva sohasem.
Úgy őszült meg becsülettel,
Hogy a kezén nem veszett el
Egyetlenegy búzaszem.
Úgy őszült meg… Egyszer aztán
Fogyni kezdett szép lassacskán
A sok hangos őrlető.
Kis szélmalom hogy’ is éljen,
Mikor már a faluszélen
Hivogat a gőzerő?!
Odahallik pöfögése,
Hol a kémény füstjét nézve
Szokott elborongani,
Ahol néha reggtül estig
Sanyargatják, elepesztik
Az ő nehéz gondjai.
Ott ül, s vár a pillanatra,
Mikor többé nem zaklatja
Bánat, élet-unalom,
S úgy megáll a szíve gépe,
Ahogy megállt vénségébe’
Az a rozzant szélmalom!
Forrás: Pesti Napló 78. évf. 7. sz. 1927. jan. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése