Tóth Ede (1844-1876): Levél Kupay Dienes barátomhoz

Papom! Emlékszel-e,
Mikor a „Pityergőn”
(Sáros-Patak mellett)
Bucsúztunk, - didergőn? -
Hárman valánk: te és
Matulai Pali,
S nem birtatok többé
Sehogy visszacsalni! -
Havazott az idő,
S fagyos vala az út;
Csak forrongó szívem
Olvasztgatta a bút,
S köny leve belőle!…
De az is megfagyott,
Amint jó szivetek
Egymagamra hagyott!…
… S mentem, mendegéltem
Göröngyös utakon…
De dal fakadt ott is
A dalos ajakon!
S jártam a világot,
Kerestem valamit,
Titkomat nem tudta -
Csak a biztató hit!
Jártam sok ideig…
Vitt az a titkos vágy,
A mi nyugodni tán
Még a sirban sem hágy?!
Ahasvérus lelkedet
Lett az én örököm,
S a vad bolyongásban
Találtam gyönyöröm!
S nem is hittem volna,
Most se mertem hinni:
Hogy immáron nekem
Egy helyben kell lenni!
Most se hiszem még én,
Most is azt gondolom:
Hogy nem is az enyém
Ez a sok házi lom.
De hát ki is hinné?!…
Ágy, divány és fotel,
Asztal, meg sifonér:
Valóságos „hotel”!!
Óh kegyetlen ügyvéd
Eperjesen! – Egykor -
(Szinész koromból jut
Eszembe némelykor
Egy-egy kis esemény,
S ez is olyanforma,
Csavarja orromat
Akkor, mint a torma)
A czédulát hordtam,
No, meg a „kelléket”,
És mindennap kellett
Hozni: fotelt, széket.
Ismert minden szomszéd
Gazdag, szegény s boltos:
Mindenütt megfordult
Az a szegény „foltos”!
Mert a „barna zeke”
Egy kissé megkopott,
És a két könyöke
Szép két foltot kapott! -
A „lila-szín” nadrág
Pedig róka-szín lett,
S így a két térdére
A „drap-szín” folt illett!
Hát, egyszer egy hires,
Rosz franczia dráma
Kerül játékrendre,
Szivem fájdalmára!
Melyben háromféle
Szép bútor kelletett!
Háromféle!?… mikor
Egyet se lehetett
Beszerezni, olyat,
Melyre a „marquisné”
Büszkén mutogathat.
Borzasztó nap vala!…
Oh ég, ne adj olyat
Kellékes fejére;
Mert bele is halhat!
„Nincs bútor?… nincs?… derék!”
Kezdte az „ügyelő”, -

S folytatta a többi,
Végre a „rendező”
- Közmegegyezéssel -
Elcsapásra itél;
A „direktor úr” meg
Ordit, - nem is beszél! -
No, szegény „kellékes”,
Oda becsületed!…
A rosz hir szárnyra kél:
„Elcsapott” lesz neved! -
Eredj házról házra,
Fuss, a merre futhatsz,
Kérj, könyörögj újra,
Tán fotelhez juthatsz?!…
Mondd el ékes szóval,
Röviden, okosan:
Hogy a becsületed
van féltve – jogosan! -
… Istenem!… hét óra!…
Smár a tizedik ház…
Kezdik a darabot…
- Nincs oly égető láz,
Mely azon túl tegyen,
Mikor a becsület
Áll ilyen tűhegyen!-
Ah! itt ügyvéd lakik!
Ez tudja, mi a jog,
s tán a hazafiság
Szivében szikrát fog?
Be hát egyenesen!…
„Tisztelt tekintetes
Ügyvéd úr! Oh kérem:
Két fotelt s két széket
Adjon nekem, - kérem!
Kezdik a darabot,
S én el vagyok csapva,
Ha nem viszek fotelt
Rögtön a szinpadra!”
„Mit tartozik ez rám?”
- Hangzott a válasza. -
„Óh tekintetes úr,
Legyen most támasza
A szent igazságnak,
S adjon fotelt, széket!”
„Nem adok!… Adtam már:
Ágyat, asztalt, képet,
Frakkot, pipát, gitárŧ;
de tettek is benne
Annyi éktelen kárt,
Hogy becsületemre
Szent fogadást tettem:
Szinésznek nem adni
Semmit! – s meg se szegtem
Még eddig; de nem is
Szegem, - elhiheti! -
Ajánlom magamat -
Kalapját veheti!”
„Uram! Drága uram!
Én jót állok önnek:
Hogy miket elviszek,
Épen visszajönnek.
Magam viszem, hozom,
Hisz’ könnyen elczipelem
- Nézz uram: - birom,
Ugy-e elvihetem?…”
„Tegye le! – Hallotta
Ugy-e, mit fogadtam?!
„Igen, - de értse meg:
Hogy én elcsapattam,
Ha fotelem nem lesz;
Pedig már hét óra!…
Ügyvéd őr! – fordítsa
Rosz sorsomat jóra!
Mindenemmel állok
Jót e bútorokért;
Pedig mindenemet
Nem adnám el sokért!!”
„És mi az a  m i n d e n?!
- Kérdi mosolyogva, -
„Nevem s becsületem,
Mely nincs bemocskolva!”
„Név? Becsület?… Derék!
Csak tartsa magának.
Mert biz arra, öcsém,
Fabatkát se adnak; -
Én se adok!… Servus!” -
S intett; hogy mehetek,
De fotelt és széket
Tőle nem vihetek! -
… Oh kegyetlen ügyvéd,
Ha te jönnél hozzám,
S olyan szépen kérnél,
Biz-isten od’adnám: -
Azt a jó szappanos
És gyertyamártónét
Pedig – a ki akkor
Adott három fotelt,
Az isten áldja meg!
És ha tán valaha
Erre hozná útja:
A házamon kívül
Ne szálljon sehova!
- Hátha eszembe jut:
(Hejh, pedig de sok jut)
A lőcsei kvártély,
Amikoron vala
Hideg, kegyetlen tél,
S a padlásszobában
Nem is vala kályha;
De volt „borsószalma”
A lábatlan ágyba’.
Az asztal sántitott,
A karszék ásitott,
S ha valaki ráült,
Recsegett, ropogott!
Az ablak kitörve,
Az ajtón posztószél,
Melyet ronggyá tépett
A befütyülő szél!
A „Mestergerenda”
Félölnyire esve
A deszkapadlástól.
Néha-néha estve,
Mikor  az egerek 
Vagy az öreg kandúr
Jól neki eredtek, -
Földindulást láték!
Halmok, hegyek nőttek;
A pókok pediglen
Hálóval beszőttek!-
És mind ennek vala
Egy hónapi bére;
Két egész új forint -
Annyit csak megére?
S a jólelkű asszony,
A ki mind ezt adta,
Ráadás fejébe:
A vacsorát szabta,
s nap nap mellett adott:
Krumplit – mundurjába’,
S lakmározánk rajta
Isten igazába!
Jaj! De hát ki birná
Mind azt elbeszélni,
A mit egy-egy szinész
Szokott végig élni?! -
És nem is érdekel
Az a büszke nyomor
Senkit! – Legfeljebb a
Veszekedő gyomor
Appellál az észre,
Eget, földet szidva,
S a bölcs szidalomból
Ujabb erőt sziva,
Csak tovább nyomorog -
s fut, reménye után,
Mely oly dúsan terem,
Szép – tövises útján!
Csodálatos lelkek!
Beteg valamennyi,
Azt se tudja – mért fut,
De kénytelen menni;
Mert ha tán maradna,
Elölné a bánat,
Mely oly önkénytelen
A szivében támadt. -
Én is ilyen vagyok…
… Vagy talán csak voltam?!…
Elindultam sokszor,
- Senkinek se szóltam -
Új tanyát keresni,
Új világot látni,
Újabb búbánatot,
S a régit – imádni!
Most is rám-rám szakad
Néha az a bánat,
A mit nem ismer más,
A mit sohsem láthat
Arczon, szemem senki,
Mert könyet nem fakaszt;
De ha négyfelé néz’sz,
Majd négyfelé szakaszt!
Az a méla bánat,
Mit a vágy méhe szül,
S reménybe pólálja,
Mig csak meg nem őszül
A velőt takaró
Koponya hajzata,
s míg elhull apránként
Az agg sziv fajzata!
Az a (tudom is én,
Mi volna jó neve!)
Névtelen boldogság:
A sziv igaz heve!
Mely a boldogságot
Búbánattal hordja,
S boldogtalanságát
Boldogságnak tartja.
Az az édes álom!…
az a bűvös-bájos
Ködbe takart csillag,
Még az is homályos! -
Párna alatt terem,
Dalba átöltözik…
Ahány a gondolat,
Annyiszor öltözik.
Oh! dicső szegénység,
Gazdag vagy te ebben,
Mint az édes anya
A tápláló tejben!
Pazar kézzel osztod,
Százszor veszed, adod;
Szomjazó lélektől
Sohasem tagadod!
De, ki szereteted
Szeretettel toldja, -
Az, kínjai szárnyát
Könnyebben feloldja
S útnak eresztheti; -
Még jobb – ha megunta:
Mert a szegénységek
Áldása: a munka!
S ez lett az én hitem;
Mert erre tanított
Az élet nagy könyve,
Melynek minden nyitott
Lapja ezt tanitja,
S betűről betűre 
Mutatja az utat:
hogy haladj előre!
- - Az, a ki a munkát
Nem tudja szeretni, -
Életre sem méltó,
Nem is tud szeretni.
S ki ily hitet teremt,
S névvel felruházza -
A munka szent nevét:
„Isten” magyarázza!
***
És most, édes papom!
A sok beszéd után
Még csak pár szavam lesz
Röviden és kurtán:
Tiz esztendeje mult,
- Vagy több valamivel -
Mikor a „Pityergőn”
Bucsúztunk bús kedvvel.
Elég idő arra,
Hogy feledés moha
Fedjen; - de te, tudom,
Nem feledtél soha,
Sőt biztatóm valál!
És biz kevés hia
Volt, hogy el nem ragadt
Téged is „Thália!”
Én hát a tavasszal,
(Madarimmal járva)
Beállitok hozzád;
Tudom ajtód tárva!
És ha együtt leszünk,
(Előre is látom:
Azt a szép örömet,
Legrégibb barátom!)
Taníts meg – mint egykor
A grammatikára -
Hogy boldogabb jövőt
Mi hozhat hazánkra!

Forrás: Tóth Ede válogatott munkái. Bevezetéssel ellátta Váradi Antal. Garay Ákos rajzaival. Budapest, 1902. Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása