Elmém veszélyes andalgásiból
Magamba térvén, s zárhelyem
Ezernyi könyveimmel áztatott
Porába hajtván térdemet,
Némán imádva tisztelem
Mennyei nagy felségedet!
Leborúlva csudálom
Megfoghatatlan bölcs tetszésedet!
Mert látom, érzem, hogy tilos felérni:
„Honnan, s miért van ennyi rossz?
Mért szenved úgy a jámbor erkölcs?
S mért győzedelmes a gonosz?”
S hozzád emelvén újolag
Lánctól törődött két kezem,
S nedves homályban lábbogó,
Halálra vált, bús képemet,
Elődbe terjesztem – ne vesd meg, ó uram!
Elődbe terjesztem szokott kérésemet!
halld meg keserve tengerének mélyiből
Hozzád kiáltó lelkemet!
Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényiből
Bocsásd fejemre csak egy súgárodat!
Ne hagyj el, ó irgalmazó!
Ne hagyd el alkotmányodat!
Ne hagy el engem,
Ó én teremtőn! én atyám! oltalmazóm!
Én egy uram!
Én Istenem.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése