Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege;
Csobáncvárról, Édes-kedves,
Im! halljad, egy agg rege:
Múlt szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.
Sok történt ott, amiolta
E pompás hegy földjébe,
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe;
Esztendőnként sok úri nép
Gyűl oda a szüretre:
László s Rózsa szerelmek is
Ott kelt e bús esetre.
1.
„Szép jó s vitéz volt a kedves,
Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelső, - nem volt mássa
Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, híres neme
Nem volt minden érdeme:
Fellengező, erős lélek,
Éles, mély tűz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, agy szív,
Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
Melyek őtet szememben
Egyetlenné s – örökössé
Tevék az én szívemben.
3.
Itt ült velem legutólszor,
Engem általölelvén, -
Hű szerelme szerelmemnek
Teljesen megfelelvén
Szüret vala itt akkor is:
A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
Hajh! és szivünk csikorgott!”
4.
„Isten hozzád, Rózsa lelkem;
Megyek, úgymond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? – Aki nem megy,
Nem nemes, nem – magyar a’.
5.
Ha az isten szerencsét ád,
Visszahozom szivemet,
S borostyánnal koszorúzva
Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepülni
Egykönnyen majd nem fogok.
6.
De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa – érted foly az Édes haza, Hunnia! –
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat:
Szép halni a hazáért!
7.
„Imigy szólott, súlyos kardját
Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szivvel
Magam kívül valék én;
S elszakadott kebelemtől!
S elment a vad törökre!
De fúlánkja szerelmének
Benn e szivben örökre!
8.
Oda van ő! – felgyilkolva
Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
Nem adhat már szivemnek! –
Oda van ő! – utána, hajh!
Haszontalan sohajtok;
Oda van ő! – legyek én is!
Egyebet nem ohajtok.”
9.
Badacsonnak szüretjében
A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
Szőlő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak
Senkitől sem láttatván,
Egy legördült ormon ülve,
Csak rigóktól hallatván.
10.
Imigy zengé, elmerülve
Tengerében kínjának,
Szive gyászos történetét
Egyedül csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
Sűrűn omló könnyeit.
11.
A szép Rózsa! Gyulafynak
Dicsőséges leánya,
S aki őtet csak ismerte,
Minden férjfi bálványa:
Amilyen szép és kellemes,
Oly felséges, kegyes jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
Nem volt hozzá hasonló.
12.
Bő, víg s népes volt Badacson
Az akkori szüretben;
Mozgott, hangzott az egész hegy
Fenn és alatt, kinn és benn.Urai és asszonysági
Veszprim-Somogy-Szalának,
Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának.
13.
Durrogtanak a mozsarak,
Hogy a bércek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a tánc
S a sarkantyúk pengének.
14.
De mind erre a bús Rózsa
Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
Lankada és csüggede:
Se nem látott, se nem hallott
Keservénél egyebet:
Se nem érzett, se nem tudott
Keservénél egyebet:
15.
Mert Lászlója, ki Mátyásnak
Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
Pogány-földön kardjával,
S Mátyás halálseregében
Harcolt Kenyérmezején,
Sebet, s utóbb halált nyere
Azon nyárnak elején.
16.
Épen, midőn kalangyákban
Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
Csobáncra egy katona:
„Szentgyörgyitől jövök, úgymond,
Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, a kisasszony,
Szegény uram mátkája?
17.
„Ó kisasszony! Kegyelmednek
Szomorú hirt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
Meghalt Kenyérmezején!
Farkas előbb oda lett már
Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
Sárkány paripájával.
18.
„Meg kell halnom, - eredj, mondá,
Ledűlve egy dúlt sáncra, -
Mikor s mint lett halálomat
Vidd mátkámnak Csobáncra.
Emlékezzék meg én rólam,
Az ő holtig hívéről; -
De miattam le nem mondjon
Az életnek kedvéről.
19.
Legkedvesebb barátomat
Válassza ő férjének
Boldogítsa Varjas Andrást
Szerelmével szivének!”
Imigy szólott, irni akart,
De jobb keze nem vala!
S ugyan az nap, pünkösd kedden,
S ugyan ottan, meghala!”
20.
Ily fenével kinzá Rózsát
E katona jövevény;
Ó iszonyú rút csalárdság!
Pokol fonta szövevény!
Az egész hír költemény volt;
Varjas András koholta,
S Orbándeák, aki Rózsát
Ezen hirrel gyilkolta.
21.
Varjasnak már rég fájt foga
Csobáncra és kincsére,
S fejét sokat törte abban,
Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna, -
S csikorgatta agyarát.
22.
Hogy Szentgyörgyi táborba ment,
Hah! mint örült annak ez:
Reménylvén, hogy a csatákban
Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy, hogy Rózsa elfelejti
Távollévő mátkáját,
S utóbb még is néki adja
Szüzessége pártáját.
23.
De élt a még, megtartá őt
Az igazat védő ég;
S élt keblében hiv szerelme
Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
A tartozott oltalmat,
Jönni készült mátkájától
Megkérni a jutalmat.
24.
Se Rózsa nem felejté el,
Amit igért hívének;
S távolléte kétszerezte
Lángját égő szivének.
Kosarat nyert, aki kérte:
Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay,
Póky, Érsek s Szilvásy.
25.
Úgy cselekszik a távollét
A szerető szivekkel,
Valamint a szél fúvalma
A lángolótüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
A szél mindjárt elfojtja;
De ha már elharapódzott,
Azt még inkább felbojtja.
26.
Imigy látván füstbe menni
Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöcikkel
Jól megtöltött erszényét:
„Orbán! (úgymond ez ördöghez)
Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobáncot,
És Rózsát megszerezed.
27.
Dárday, hogy ő húgait
A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt
Nemde kétszáz sárgát ád?
Ebben itt kétannyi vagyon:
Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
Rózsát nyoszolyájában.”
28.
S poharak közt így végzének:
Közösülés ne legyen.
A mátkák közt – tudósitást
Egy a mástól ne vegyen:
S utóbb László elvesztéről
Bizonyos hir terjedjen,
Ugyhogy erről kételkedni
Akárki is feledjen.
29.
S úgy lett. Orván a sátánfi
A dolgot jól intézte,
Hogy Rózsát, mint elnyert koncot
Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy cimborássa
Ki Lászlóról halált irt,
A táborból, hitelessé
Tevé ama költött hirt.
30.
Holtnak tartá László úrfit
Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban rekviem is
Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
A két ördög – s nevette.
31.
De ez által dolgát Varjas
Nemcsak jobbá nem tette,
Hanem minden reménységét
Egyszerre elvesztette,
S kétségbesvén, hogy valaha
Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott,
S csikorgatta agyarát.
32.
Ó, de Csobánc bezzeg hangzott
Rózsa szive jajjától:
Lászlót! Lászlót! kért ő szegény
A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
Haját, keblét szaggatta!
Földhez sujtott reményeit
Éjjel, nappal siratta.
33.
Látván ezt az ősz Gyulafy,
Vigasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerlicéjét,
Ó! mert igen szivelte.
De a lelkét vesztett szivnek
E föld már nem adott írt:
Vajh! mért kellett elhinnie
Ama gyilkos hamis hírt!
34.
Mint ősszel a liliomszál,
Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, lelke alélt,
Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már
S kedveséhez siete.
35.
Budán volt már a király is
Az országnak nagyjával,
S diadalmit innepelte
Bajnokinak javával.
A múlatság s vigasságnak
Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé,
Kedveséhez siete.
36.
Mert, hogy rég nem hallá hírét,
Se nem vette levelét
Mindég szivelt mátkájának, -
Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
Rózsájának számára:
Örült, midőn elképzelé,
Mint illik majd nyakára.
37.
Nagy-Vázsonyig Kinizsivel
És többekkel útazott;
De késztetvén Csobánc felé,
Nem veszteglett soká ott.
Napnyúgotkor indúlt onnan,
Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
Együtt viselt urával.
38.
Késő őszben volt ez a nap:
Már mindenütt elkele
Márton lúdja: a Bakonynak
Már lehullott levele.
Hideg szél fujt éjszak felől,
Repült a ló serénye:
De kedvezve világitott
A már tellő hold fénye.
39.
„Rózsa! Rózsa! közel vagyok!
Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, amit nekem
Badacsonyon fogadtál? –
Szigligetben fogunk élni
Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkből kirepülni
Egy könnyen már nem fogok.”
40.
Ezt gondolá s több effélét,
László úrfi magába,
S nyargalt, nyargalt, hogy szikrát hányt
A száguldó ló lába,
Estve későn volt az immár,
Hogy kiért a tisztára,
Felpillantott és ráismért
Csobáncvárnak fokára.
41.
Itt megtoppant paripája,
És egy nagyot horkantott;
Mert éppen egy nyúl az úton
Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
Nyargalt Csobánc várának.
42.
Tovább jutván a sziklák közt,
Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
S bátor szive dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
Hogy semmi jót nem jelent,
Amit most hall, s imént látott;
De a bajnok –tovább ment.
43.
Továbbá, hogy odajutott
A hegy gyöpös aljába,
Ahonnan felkanyarodik
Az út Csobánc várába:
Szomorúan hallott kongni
A várban egy harangot,
„Mit jelent ez?” – az erős szél
El-elkapta a hangot.
44.
„Úrfi lassan, monda Farkas,
Én itt jót nem érezek,
Torba megyünk, - a faluban
Valakit megkérdezek.”
S egy paraszt jött éppen szemközt,
S László imily kérdést tőn:
„Földi! minek szól e harang?”
Válasz erre, jaj! ez lőn:
45.
„Dicsértessék az úristen!
Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal;
Mondják: szörnyen kínlódik.
Bár az isten megtartaná!
Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg: - lelkéért ez
A harmadik harangszó.”
46.
S mintha ezer kardot döftek
Volna László szivébe,
Elbődüle, - minden vére
Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyíl a várban termett,
Lova eldőlt alatta:
De hajh! Rózsát László elől –
A halál elragadta.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése