Szirt! rendíthetlen, mint karja és keble rakódnak,
Nagy mint ő, nagy mint társai, mint fia nagy!
Hol van urad? hol van Mátyása? hová leve László?
Hol van az egykori
fény? hol van az egykori zaj?
„Nincsenek? Ah! De mi ez? látom-e nyílni kapud?
Látom; zászlóját már szélnek ereszti Kapisztrán;
Ím indúl, s vezeti győzödelemre hadát.
Szól a tárogató, s a síp s a trombita, s a hős
Néma haragjában most maga léptet elő.
Jobbja és balja felől László szökdelteti ménét,
S atyjának veszi és osztja parancsolatit…
Szirt, mi vagy; és mi valál egykor! Megborzadok. A hű
Érti a szent jelenést, s felriad álmaiból.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése