1.
Az életnek tengerében
Két örvény van: szív
és ész;
A kettőnek eggyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt
okozó;
Ezt el lehet kerűlni;
A szív, minthogy
ragadozó
Könnyű benn elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragad ez engemet
A szív szerzi vesztemet.
2.
Hogy anyám megnyugtathatta
Minden kívánságomat;
S egy pohár víz elolthatta
Minden szomjúságomat;
Midőn gyermektársaimmal
Csigást, lapdást játszottam,
És rövidke lábaimmal
Lepkék után futottam;
madárfészket keresgéltem,
Egy örömmel mást cseréltem;
Boldog voltam én akkor:
Ó gyönyörű gyermekkor!
3.
Mikor egyszer pelyhesedtem,
S a gyermekből legény lett,
S gondolkodtam elmélkedtem,
S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
Szivem s elmém Hellának,
S bámúlandó dőledékit
A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kívánatim ébredeztek,
S érzeményim zsibongtak,
Örömim is borongtak.
4.
Amióta felserdültem,
Keblem tüze nevele:
Bizonytalan tárgyért fűltem,
S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! félve rebegé szám,
S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
Hatalmát ő szereté,
Diadalmát megveté.
5.
A szív minden, - azt tartom én,
Mindennek az eleje:
A szív győzvén vagy győződvén
Jó vagy rossznak kútfeje.
Szívem szerzé örömimet,
Miglen még szabad voltam;
Szivem szerzi keservimet,
Miólta meghódoltam.
Lábához tévén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
Estem e kelepcébe –
Hatalmának kénnyébe.
6.
Semmiként sem remélhetvén
A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tűrhetvén,
Fájdalmaim nagy hatalmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
Barátim karjaiból
S a nagy harcba kiköltöztem
Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Mars vért ont s népeket dúl,
Kínom végét, halálom,
Talán majd ott találom.
7.
Mint a szarvas, kit megére
A vadász mord fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szivembe; -
Futok, hajh! de vesztembe.
18.
Mit nem tudna felforralni
Az én szivem melege?
Mit nem tudna megfagylalni
Az övének hidege?
Számtalan szív már megfűle
Érzelmimnek hevétől;
Hányszor több már meg nem hűle
Övéinek jegétől?
Lángom, jege, hajh! állandó!
De egyedül én szánandó!
Hát csak nem jön olyan nap,
Melyben szíve szikrát kap?
27.
Ott, ahol én nevelkedtem,
Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem:
Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe
Mint a vizek a mélységbe
Lefolytanak. – Halandó!
A jó hamar múlandó.
35.
A virágok szép nemében
A rózsa legjelesebb;
A csillagok seregében
A nap legfelségesebb.
Ily szép virág a szerelem
Az életnek kertjében;
Ilyen nap, ily fejedelem
Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
Kinek ez a rózsa nyílik!
E nélkül a kert csak gaz,
Ama nélkül nincs tavasz.
48.
A halavány olajfáknak
Járván iszonyú csatáknak
Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban
Egy olajág mit nem tett!
A háborgó országokban
Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem
Meg nem szerzi békességem!
Meddig tart e szomorú
Létem dúló háború?
57.
Gyermekségem szép ideji,
Be hamar elmúlátok!
Életemnek örömei
Be rövidek valátok!
A tavasznak virágai,
Leveleik a fáknak,
Erdők s berkek víg hangjai,
Vígsági a világnak, -
Mind megfordúl bizonnyára,
Mindennek megtérül kára:
De ti soha, soha sem!
Utánnatok mit késem?
71.
Édes, kínos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Múlatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi légyen a szerelem;
Ámor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem;
Nagy külömbség volt közöttem,
Aki valék az előtt,
S aki lettem, látván őt.
75.
A havasnak oldalában
Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
Fába, szirtbe ütődöl,
Míg küszködve és zokogva
A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
Tőrit lelvén útjában,
Zokog kínos folytában.
89.
Láttam őtet siránkozi
(Barátnéját siratta)
És hallottam sóhajtozni –
Keblem, hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
Szemöldöke szivárvány,
Szeme az eset csillagzatja,
Melle pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása;
Gyöngyök voltak könnyei,
Halvány rózsák színei.
90.
Hallottam én szép szavának
Ezüst hangját zengeni:
Filoméla panasszának
Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
S olvadozni látszatott:
A patakvíz lassabban folyt,
A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala.
Minden Zefir fülel vala,
Megszünt minden fúvalom –
S mosolygott a fájdalom.
96.
Midőn Ámor fészkelődik
Bennem, és új sebet váj –
És a lélek tépelődik,
És sír, s a szív vadúl fáj:
Ha kirakom sérelmemet
Egy-két versnek sorába
S belé öntöm keservemet
Hegedűmnek húrjába; -
Úgy tetszik, hogy szelídűlnek
S egy parányit megenyhűlnek
Vad fájdalmi szívemnek:
S ez szerzője versemnek.
100.
A világból kiszakadva
A halállal már rokon,
Lelkem testem elhervadva
Fekszem itt a hegyfokon:
Csoportosan eregetem
Égő pipám kék füstjét,
S kétségesen szemlélgetem
A tengernek ezüstjét:
És Sapphóról
emlékezem,
És a sorstól azt kérdezem:
Jó volna-e követnem?
Egy Echó azt mondja: Nem!
112.
Itt ült, ott járt, ott nevetett,
Itten színe változott;
Itt rám kegyes szemet vetett,
Büszke s gőgös volt amott;
Ott játszott, itt gondolkodott,
Amott örült és táncolt;
Ott énekelt s fohászkodott,
Itt szomorú s ott víg volt: -
Ezek azon gondolatok,
Amelyekkel én múlatok:
Ámor adja ezeket,
Hogy kiszíjjam mérgeket.
126.
Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak, -
De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak, -
De nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvidúlnak,
Csillagzatok megfordúlnak.
A szerencse forgandó –
Csak inségem állandó.
152.
Mars zászlói eltüntenek,
Fegyverei nyugszanak,
Véres harci megszüntenek,
S rabláncai húllanak;
Örvendeznek a nemzetek,
Kezet fog az ellenség; -
Csak én – én! nem örülhetek,
Mert, hajh! én rab vagyok még.
Noha Mars megszabadított,
Ámor rajtam nem tágított;
Ennek hordom láncát még, -
Véle nincs még békesség.
172.
Téged látlak az egeknek
Magas tiszta kékjében:
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyának
Ragyogó lángfényében,
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstjében.
Minden időpercenetben,
Mindennémű szegeletben,
Üldözőm vagy szünetlen –
Hagyj békét, ó kegyetlen.
173.
Elérem majd nyugalmamat,
Lovam kivisz bajomból:
Igy biztattam én magamat,
Eszét vesztett agyamból;
S hegyekre föl, völgyekbe le
Hanyatt-homlok nyargaltam,
Fakóm vérzik, habzik bele, -
Szegény! mert megsarkaltam.
Kedves fakóm! szép paripám!
Jó állat, ne haragudj rám!
A sors ezt már így mérte:
Te értem – én ő-érte.
180.
Végtére hát elértelek,
Édes hazám! tégedet?
Végtére megnyerhettelek? –
Itt csókolom földedet.
Ó Hunnia! sinlettelek,
Kedves honnyom, tégedet!
Te, kit mindég sziveltelek,
Nyisd meg anya-öledet! –
Hogy elmentem, poklom valál:
Jobb élet-e, avvagy halál,
Amire most érkezem?
Ó hazám! azt kérdezem.
199.A titok kinyilatkozott:
Szeret, - de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott –
Fojtsd meg, ó kín szivemet!
Boldogtalan indúlatok,
Melyek létet adátok, -
Emlők, akik tápláltatok,
Nézzétek, itt munkátok! –
Nyílj meg, ó föld – szakadj rám, ég!
E pontban itt hadd
legyen vég!
S te, ki megölsz, vad lélek!
Légy boldog! – ha nem élek.
200.
Elmégy tehát, szegény lélek,
Ó te példa nélkül hív!
Eredj! jobb lesz, ha nem élek! –
Halj, ó halj meg, kínos szív! –
Ha nem szánta bal sorsomat,
S meg nem indúlt kínomon:
Hadd csúfolja halálomat,
Hadd tipródjék síromon.
Eredj, lélek! – halj meg ó szív!
Te utolsó cseppedig hív!
Vad kedvéhez tedd ezt még!
Vajha tetted volna rég!
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése