1.
Halljátok! kik esmerétek
Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
Gyötrelmiben szivemnek;
Örüljetek, hív barátok!
Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lőn a vad átok,
Mely függ vala szívemen;
Halljad s érezd, föld s levegő!
Enyém! Enyém örökre ő!
Hálá, Lízám,
szívednek!
Sorsom! rendelésednek!
2.
Músám te! ki zokogással
Töltéd a természetet,
Töltsd most öröm kiáltással
Napnyúgotot, keletet!
Patak! ittad siralmimat?
Most örömim könnyét idd!
Zefir! hordtad panaszimat?
Most örömöm hangját vidd!
Ámor látván hívségemet,
Üdvezíté szerelmemet:Azon égbe emele,
Hol Psyche van
ővele.
3.
Vétettem én, mondván, hogy jég
Isteni jó s nagy szive;
Szeretett ő engem mindég:
Hivem volt, mint én hive;
Egymást látván, legottan már
Egy úton járt érzésünk;
Rossz emberek (sok szív így jár!)
Gátlák ölelkezésünk:
Szivem lángját kikémlelték,
Szerencsémet irigyelték,
Rágalmazták lángomat, -
És megásták poklomat.
4.
Ti, a sorsnak ostorai,
Jó hír s névnek férgei,
Társaságnak sátánjai,
A sziveknek mérgei,
Becsületnek gyilkossai,
Az erkölcsnek gyötrelmi,
Az ifjúság áspissai,
Teremtésnek fertelmi, -
Töpörödött boszorkányok!
Néktek most már füttyöt hányok:
Károgjatok bár, nem árt,
Nyelvetek nem tehet kárt.
16.
Más a világ ábrázatja,
Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
Más alakja testemnek,
Mások lelkem repületi,
Más aránya létemnek;
Más mód egész természetem,
Mert szeretek s szerettetem,
Másként jár most az idő,
Amiólta enyém ő.
17.
Nézd e rózsát, bimbójában,
Kebele még bezárva;
Nézd emezt itt virágában,
Kebele már kitárva!
Olyan valál szép kedvesem,
A leányi pártában;
Ilyen vagy most szerelmesem,
Himen nyoszolyájában:
S ennek itt már hull levele
Teli maggal a kebele:
Ha ilyenléssz, legszebb léssz,
Ámbár rózsád odavész.
35.
A bereknek gyors kaszási
Már utólsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyúlának;
Mi ott járánk, meg-megállánk,
A rét magas füvében;
S hogy a bürűn általszállánk
A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk,
És alattunk és felettünk.
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tűz lángolt.
41.
Tőle jönnek, hozzá térnek
Gondolati fejemnek;
Néki adnak, tőle kérnek
Érzeményi szívemnek;
Minden eset, minden dolog
Csak annyira érdekel,
Amennyire rajta is
fog,
Néki is kell, vagy nem kell.
Szerencséje s nyúgodalma,
Fájdalma és aggodalma,
Búja s kedve éltemnek –
Mind szivében teremnek.
46.
A veszélyes fergetegben
Szél nem éri a völgyet;
Csak a magas rengetegben
Töri, dönti a tölgyet:
Imígy folynak most békében
Életemnek napjai,
Mind e csendes völgy ölében
E kis csermely habjai.
Oly sok nemzet vérharcában,
A félvilág zavarjában
Békesség van fészkemben
És boldogság keblemben.
A férj fennkölt, tüzes legyen
Mint a nap, és ragyogjon,
Mint az, erőt adjon, vegyen
S kiterjedve forogjon;
De szlidebb tekintetű
Légy, mint a hold, kegyes hölgy!
Gyengébb s édesb természetű
Csendes, nyúgodt, mint a völgy:
S valamint a természetben,
Szintúgy lesz a házéletben,
Kinn s benn,nappal és éjjel,
Minden rendben, amint kell.
75.
Nem ki névért, dicsőségért
Mássza Pindus bérceit,
Vagy alacsony nyereségért
Irja halom verseit;
De aki, ha tűzlelkében
Gondolatok virradnak
Vagy felhevült kebelében
Érzemények fakadnak,
Lantot ragad, s mi érdekli,
Kedvesinek elénekli –
Kiben a vers így terem,
Az énnékem emberem.
117.
A szélnél is sebesebben
Repűl, repűl az idő;
Veszve, ha mi elmúlt ebben,
Mert ez vissza már nem jő:
Életünk is repűl, repűl,
Egyaránt az idővel;
A nap, mely ma homályba dűl,
Holnap nem lesz, más jő fel!
Hintsük meg hát örömökkel.
S jeleljük meg jó tettekkel
Éltünk minden óráját,
Szedjük, szedjük rózsáját.
130.
Alig nézi magát körül
Az ember e világban,
Ittlétének alig örűl,
Már a sírja tátva van;
Benne van a halandóság
Az életnek magvában;
Benne van a múlandóság
A föld minden porában:
Barátim hát! ne henyéljünk,
A kevésből sokal éljünk,
Míg a tátott sír befal;
Rövid éltünk, mint e dal.
137.
Az életnek tengerében,
Fáj! Ha látom merre vág,
Veszni Circe örvényében,
Sajkád, kába ifjúság!
Az egészsg árboc-fája
Elroncsolva, rothadva,
A remények vitorlája
Széjjeltépve, szakadva:
Lélek ülvén, ki csüggedez
A kormányon, mely töredez:
Sajkád kora vénségbe,Igy köt ki majd inségbe.
171.
Líbiának homokjain
Hol az útas szomjan hal;Hirkania havasain
Hol nem hangzik madárdal;
Szerecsenek melegében
Hol megsül a természet;
A jégtenger közepében
Hol megszünt a tenyészet;
Az ég bármely hajlatában,
A föld bármely barlangjában
Csak teveled lehetvén,
Mindég boldog volnék én.
197.
Kendericék! fülemilék!
Rég elolvadt már a hó;
Karikáznak már a pillék.
Fakad már a fabimbó:
Hol késtek m ég, ti kertemnek
Tavaszi hív lakossi?
Az életnek, szerelemnek
Kedvit dalló lantosi?
Jöjjetek meg, kis kedvesek!
Minden karvalyt csővel lesek,
Hogy békében legyetek,
S több kis lantost költsetek.
199.
Az embert, ki kebelében
Soha tiszta szerelem
Nem fogamzik, bár fejében
Sok az ész és értelem;
Ki a vallást s jámborságot
Gúnyolja s megneveti,
Az erkölcsöt s igazságot
S hazáját nem szereti,
Az oly embert kerülni kell:
Mert élete poklot lehet;
Mert méreg foly erében,
S egy ördög ül szivében.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése