Ó! ha szép híred vala gondom eddig,
S általam, kis lant, nevet érdemeltél:
Jer, magyar dalt zengj: magyar a te honnod
Nem Görögország.
Cifra bokrétát ne remélj azonban;
Nem magyar földön terem a borostyán;
Vagy, ha kél is már, sok időre nő fel
Mái világban.
Amit embernek keze nyújt, veszendő:
Halhatatlant vár s keres a valódi,
A nemes virtus: maga őmagának
Bére, jutalma.
Egy magas hegynek tetejére tette
Templomát, melynek tele van tövissel
Útja: környékét kifacsart veréték
Tengere mossa.
Nagy nehézségű, repedett, lecsüggő
Szirteit zúgó szelek ostromolják,
S a tüzes villám ropogó haragja
Döngeti, rázza.
Számtalan népek seregelnek öszve
Tágas aljánál, kiket üdvözölvén
Szent mosolygással, s neki bátorítván
A Kegyes, így hí:
„Jőjjetek hozzám!” Megijedve hallja
E dicső szót a puhaság: pirúlva
Ballag el, s szégyenhelye rejtekébe
Visszalopódzik.
Megjelent, hogy csak valamit csudáljon:
Látta, hogy nincsen piperéje; látta,
Hogy kezét, képét kisütötte, törte
A dolog, a nap.
„Jőjjetek!” hangosb szava a henyéllő
Lomhaság szivét, (egek! engedelmet!)
Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt
A csuda állat.
„Jőjjetek!” S ekkor vetekedve minden
Nemzetekből a jelesebb vitézek,
S a szelid Pallas követői, méltó
Bajnoki mentek.
A nagy Árpádot sok ezer sereggel,
S Hunyadit láttam koronás fiával.
Már jeget törtek; mire várakoztok?
Ifjak! utánnak!
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése