A csendes éj bús asszonya csillagos
Fejével intett, s a csecsemő korát
Feljül nem élt királyi nappal
Anyja szelid kebelébe sűlyedt.
A játszi Morfeus álmadozásival
Elszenderítő mákszemeit rokon
Kezekkel hinti széjjel a lágy
Szúnyadozásnak eredt szemekre.
Halotti csendben fekszik az érező
Természet, és a nappali gondokat,
S a bút s az élet aggodalmit
Megfelelő nyugalommal űzi.
Csak én panaszlom régi keservimet
Lengő homályban a könyörűletes
Echónak; - ah, ő bánatimra
Itt rokon hangzatain felelget!
Csak nékem hullnak, fátyolos asszonya
A csendes éjnek, gyöngyeid hasztalan!
Csak nékem: ah, mert jőni álmat
Harmatozó szemeimre tiltasz!
De nem sokára bús alakú, szelíd
Testvéred immajd, a tehetősb Halál
Int és puhább álomra mindent
Átölelő kebelébe hajlok.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése