Szabadon lihegsz, szeretett haza,
szabadon lihegsz megint! karunk
Béklyóidat összetöré!
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
Az isteni bosszu lövellé.
Nem ejte le minket erő;
Bizakodás teve rabjaivá
Minket a pogánynak,
Esküdt, s mi jók hivénk szavát;
S ő a hivőket, bizakodókat,
Cselébe voná, megbuktatá.
Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irigylé
És amit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyírta meg a nyáj
S amit nem vett el, ellopá.
Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorgva dühében, hogy a két
Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hizlalta pribékjeivé, hogy ők
Verdessék, ami még nem ing.
S mi nyögénk a vad dölyf kényeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
Az alázó súlyos igát,
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
S lepattogának láncaink.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregökre
Az isteni bosszu lövellé!
Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon lihegsz,
Hunyadink nagy lelke van veled.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése