Szomorú csillagzat! mely bús sugárokkal
Játszol a csendesen csergő patakokkal;
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szívek vérzik s küszködik bajokkal.
Hallod hogy sohajtnak estvély homályában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában.
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt! eltávozott boldogabb hazában!
Ott egy temetőnek látom keresztjeit:
Bágyadt szél mozgatja ciprus-leveleit:
Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit.
Egy fejér árnyékot szemlélek sírjából
Suhogva felkelni, halottas honjából;
Vajjon nem lesz-e ez azoknak számából,
Kik, mint én, könyveztek szívek fájdalmából?
Ó, bár felém jőne!... nem félnék képétől,
Többet reménylenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!
Jaj! de ismét eltünt… ez is fut engemet!
Talán észrevette húllani könyvemet!
Ó! Hát nincs már senki, aki nyögésemet
Hallaná, s enyhítni akarná ügyemet!
Üss te boldog óra! amely inségemből
Ki fogsz szóllítani ily sok gyötrelmemből!
Szakaszd ki e sebes
szívet kebelemből!
S csinálj port agyagból-készített testemből!
Talán majd valaki jő sírom szélére!...
S akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
Reá emlékezik barátja szívére,
Egy könyvet gördítvén hideg tetemére.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése