Théophile de Viau (1590-1626): Óda

Előttem sötét varjú károg,
szemembe árnyék ujja vág,
két menyét s két róka fut át
az ösvényen, amelyen járok;
lovamnak lába megbotol,
szolgám elméje megbomol,
hallom, a felhők hogy dörögnek,
egy lélek csak előmbe áll,
amonnan Kháron kiabál
és látom közepét a földnek.

Patak fut forrása felé fel,
lépked egy tornyon egy ökör,
itt a sziklából vér ömöl,
ott áspis bagzik a medvével,
egy régi vár csúcsán emitt
sas és kígyó verekedik,
tűz ég a tükör belsejében,
a nap egyszerre elsötétül,
látom, a hold is hullni készül,
s ez a fa errébb megy serényen.

(Ford.: Illyés Gyula)
(Forrás: A világirodalom legszebb versei - Az ókortól a XIX. századig - Európa Könyvkiadó, Bp. 1966. - 219. old.)