Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza megy a lelkem e vidékrűl;
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesinek közelébe’ töltse.
Ott jár már a szép Sajó-vidéken,
Alig várja, hogy hazáig érjen:
Hogy az ákác csendes alkonyában,
Égő ajkad megcsókolja lágyan.
Ott, hol téged most sohajtva látlak,
Álmodoztam egykor én utánad!
Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:
Az a remény, az a fényes álom!
És meleggel tartsa szíved addig,
Mig vállamra hű fejed hanyatlik,
S felvidúl a kis családi fészek,
Hova vágyom, hova visszatérek!
Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,
Túlrepülni bérceken, folyókon;
Az én vágyam nem sziklára fészkel,
Megelégszik kis bokor tövével.
Hír, dicsőség fülmiléje csattog:
S elsimulnak lelkemen e hangok;
Ami rá hat, ami elragadja:
A boldogság házi pitypalatyja.
Meghitt keblén, szép családi élet,
Tartson is meg mind halálig véled!
Melyre e vágy- és reménnyel váltig
Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.
Mert ha nincsen kis kezed kezembe’:
Messze vagy te nékem, messze messze!
Mégis ugy-e: menjek bár világúl,
Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl?
Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza ment a lelkem e vidékrűl,
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesei közelében töltse!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése