Moto: „Nem levén elegendő, Praenumeránsom, mert aki a pénzt le nem
teszi, az nem numerált prae. a Typographus pedig a tsupa irást nem tartja
pénznek, - dugába dőlt a Farsangi Poéma.” - Komárom 15. februar 1802.
Csokonay m. k.
A kézirat.
Költője a csikóbőrös kulacsnak!
Épen elmúlik hosszu ötven év ma,
Midőn irod, hogy nincs praenumeransod,
S dugába dőlt a farsangi poéma!
Költője a csikóbőrös kulacsnak,
Ne bántson e gúnyos emlékezet!
Sőt vígasztaljon az, hogy ha ma élnél:
Még annyi sem akadna, ugy lehet.
Azóta hosszu ötven év alatt,
Nagy és sok amit a világ haladt.
Ha megjelennél köztünk, - nem a hír,
E csillogó arany köd képiben,
De egy pálcával járnád be a hont,
Azt a szép földet, hol porod pihen:
A barátságos Kunság téreit,
És Debrecennek híres városát;
S ahol Tihanynak riadó leánya
Zengő bércén halkan kiáltna rád:
Elálmélkodnál a nagy változáson,
Amelyen a világ átment azóta!
A réginek csupán egyet találnál:
És ez - a praenumenransok mivólta.
Ezek felől a farsangi poéma
Most is szép csendesen dugába dőlhet;
A névben van csupán egy kis különbség:
Előfizetőknek mondván ma őket. -
Mégis, oh költő! áldhadd Istened,
Hogy akkor mérte rád, eltöltened
Azt az időt, mit élet nevezet
Alatt az embernek nyakába vet.
Akkor szőt a takács, a boltos árult,
Szántott a nép, a pap imádkozott;
Irt a deák, az ács furt; meg nem unta
Prokátor a pört, cigány a kohot.
Most - csillagvizsgáló a krumplicsősz,
És hadvezért a kályhafűtő, kukta:
Miniszter a csapláros, és kezén
Mint itcés jár a népek élte, bukta.
Szóval: minden Jankó s Kata
Világrázó diplomata!
Te boldog vagy, hogy meg nem kóstolád:
Mi gyomrot, lelket jóltartó gyönyör,
Midőn okos, bolond politizál,
S uton utfélen halálig gyötör.
Mert a szónak minden harmadika
Keletlen, sótalan politika;
S az ember e rémtől meg nem pihen,
Üldözvén szó vagy betű képiben.
Hová levének a kedélyes esték,
Hol a barátok egymást felkeresték!
Mikor öszvejött szomszéd atyafi,
Egymás örömét szaporítani!
Kiket jóizű tréfa, bor s zenénél,
Együtt talált, vigan talált az éjfél, -
Ifjak s vének enyelgő körbe ültek,
S szentűl ment a mulatság mint az ünnep.
Most, - ha az ember társas körbe lép,
Rögtön, - alighogy indúl a beszéd:
Mint az almába, bele esik a
Kor ocsmány férge, a politika!
A világ halad, csak mi nem megyünk
Sem hátra, sem előre, mint a vén rák:
Csak minket nem tolt feljebb az idő:
Vagyunk, mint voltatok, szegény poéták
A szinész ma is csak komédiás,
Költő és tudós, festő vagy zenész:
Kasza-kapakerülő, pénzcsaló,
Kit minden bitang megröhög, lenéz,
Boldog szerkesztők! hát ti mit csináltok?
Jobb bizony! ha más mesterségre álltok!
Nem kell ma szellem! oh az a világot
Nem tartaná jól, sőt elémelyítné,
Hús kell ma, vastag étel, - vagy ha mégis...
Hát ott van a politika, e híg lé.
Pedig hiszen csak valljunk igazat:
Iróban, könyvben nincs nálunk hiány,
Csak az is sok, mit évről évre az
Idő s könyvárus a polcról kihány,
Miután a vesződést megsokalta:
Leszállított áron tuladni rajta.
Van író, költő, kritikus elég; -
Mert arra, mint hajdan, nincs már eset:
Hogy nagy tempóval készüljünk elébb,
Tanuljunk sokat, irjunk keveset.
Most minden ember született zseni,
Minden betűje dicső, isteni!
Kikölt naponként egy tyúkalja irót,
Ez a vén kotlós, az irodalom;
A hires költő annyi mint a csirke,
És szól ki vékonyan, ki vastagon,
S babért, szobrot vár a hálás hazátul,
Mert hiszen általa - papir s rongy drágul.
Kit az irodából elvertenek,
Mert nem tud írni, író lesz legott.
Magában a borzas vargainas
Nem érezvén elég talentumot:
Meghasonlik... és költő lesz azonnal,
Költő, sötét vad világfájdalommal.
És van kritikus, - ép mint a kacsa
Kígyót békát elnyél a viz alatt;
Csupán azért, hogy jóllakjék vele,
Nem, hogy tisztítsa tőlök a tavat,
Ugy kapnak ezek gazt és szemetet,
Mivel ez nekik privát élvezet.
Van itt iró, költő, tudós, kritikus,
Regény-, dráma- s novellaíró bőven;
Ismert, nem ismert, félreismert lángész,
Egymás hátán, mint a csik a Fertőben.
S nem bámulsz minket, oh boldog haza?
Dehogy nem bámul, - sőt annál odább van.
Praenumerálni elfeledkezik,
És nem veszen könyvet - bámulatában!
Azért ne bántson, oh alvó poéta!
Hogy a farsangi vers dugába dőlt.
Ne félj, igy lesz az ötven év után is,
Amiképen volt ötven év előtt! -
Igy dől dugába minden e világon,
A koszorú, a hír és a dicsőség!
Szép költők: kik e földön rongyban járnak
Azért, hogy majd a halhatatlanságnak
Bíborszín palástját magokra öltsék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése