A pápaszemes svájci kalauz benéz az ablakon... Zürichben nem szállt be senki, még mindig egyedül vagyok a kupéban, nyugodtan tovább mehetünk Bázel felél, Párizs felé a mozdulatlan őszben, amely lustán hever még a hegyeken. Pedig nemsokára indulnia kellene neki is, poggyászát úgy-ahogy el is rendezte már, ott fekszik a fák tövében gondosan összegyűjtve a sok millió hervadt levél, amelyet magával visz. Hová? Hol tölti az ősz a telet? Szabadságra megy, vagy csak most kezdődik az igazi munkája: kézbesíteni azt a sok levelet, a nyár titkos üzeneteit, ő tudja kinek? Október végén még renyhén, álmosan odafekszik a svájci napnak, amely évmilliós semlegességébe belefáradva, gépiesen cirógatja bágyadt sugaraival. Délután két óra, jó meleg van, kifárasztott a nagy út, álmos is vagyok egy kicsit, hátradőlök az ülésen és behunyom a szememet a nyitott ablak mögött.
Én is odatartom arcomat a napnak, a langyos levegőnek, egedül vagyunk, csókolózzunk, nem tudja meg senki. Idegen vagyok, átutazó, itt sem vagyok már, ki tudja, találkozunk-e még valaha?
Behunyom a szememet, de nem alszom, csak enyhe kábulás bénít meg, gondolkozni se nagyon tudok, nem is akarok. Visz a vonat... ha kinyitnám a szememet és kinéznék az ablakon, annyi minden jutna eszembe, hogy nyomban meg kellene rántanom a vészféket... álljunk meg emberek, hiszen itt még nem voltunk, nézzünk körül, nem szabad ilyen közönyösen elmennünk az ismeretlen mellett, hátha itt találjuk meg azt, amit egész életünkön át hiába kerestünk? Nem, nem, jobb így, behunyt szemmel, az ülésben hátradőlve, gondolat, cél, terv és vágy nélkül hallgatni a vonat egykedvű dohogását, csikorgó és sikoltozó muzsikáját, amellyel egy megőrült zenekar vágtat el a tarka svájci házak mozdulatlan filmje előtt.
Mégis, lassan-lassan valami kéjelmetlenség nehezedik rám, az a szorongató érzés, hogy nem vagyok többé egyedül, valaki nesztelenül belépett a kocsiba, szemközt leült és most fürkészőn, mereven, mozdulatlanul néz rám. Nem akarom a szememet kinyitni, de kéjelmetlenségem mind jobban fokozódik, érzem, mind jobban érzem ezt a szigorú tekintetet, amely mintha át akarná fúrni szemhéjamat, hogy belemerülhessen az enyémbe, kiolvassa belőle, ki vagyok, mit akarok tőle és az élettől.
Talán mégis elszunnyadtam egy kicsit, akkor jött be az ismeretlen?... Nem, nem aludtam és mégis itt van, érzem, hogy itt van. Mind követelőbben, mind parancsolóbban néz és nekem engedelmeskednem kell, hiába védekezem, hiába tiltakozom, ki kell nyitnom a szememet, föl kell néznem...
És fölnézek.
A kocsi üres. Tévedtem? Még mindig egyedül vagyok? Nem. Valaki volt itt, rám nézett... éreztem. S szemhéjamon éreztem, mit két tüzes nyilat. Eltűnt, úgy, ahogy jött? Vagy elbújt? Nem. Itt an most is, érzem, néz. És akkor végre én is észreveszem őt, ott ül velem szemközt az ülésen, komolyan, némán, furcsa útitárs... egy pillangó!
Kis vörös pillangó, szinte egybeolvadva az ülés vörös bársonyával, ott ül mozdulatlanul. Nagyon fáradt, azért ült vonatra. A nyitott ablakon repült be, most velem utazik Bázel felé. Párizs felé a lusta őszben, amellyel elmúlik az ő élete is. Honnan jött, hová megy? Szeretném megkérdezni tőle, ahogy útitárstól illik, de nem tudom. Ő sem kérdez tőlem semmit. Csak nézzük egymást, hosszan, sokáig, magános lelkek, a ránk törő alkonyatban, amelyre hamar ráüti nagy fekete pecsétjét az est.
Négy óra. Mindjárt Bázelben vagyunk. Odakint sűrűsödik a sötétség. A pápaszemes kalauz még egyszer benyit, gépiesen körülnéz. Útitársam megrezzen; én magam is kíváncsian figyelem, észreveszi-e a kalauz, hogy valaki jegy nélkül utazik? De a kalauz hátat is fordít már nekünk, nem látta meg a pillangót, semmit sem lát, senki sem szállt föl, rendben van minden. Megy kifelé és én megkönnyebbülten lélegzek föl, nyugodtan utazhatunk tovább.
Bázel, át kell kerülni a francia oldalra, útlevélvizsgálat, vámvizsgálat. Útitársam nem mozdul. Nem jelentkezik sem az útlevélvizsgálatnál, sem a vámvizsgálatnál és most először gondolok arra, hogy ez a pillangó nem amolyan megbízható polgári pillangó, aki szófogadón beleilleszkedik a társadalmi rendbe, bizony valami nincs rendben körülötte... Talán útlevele sincs, ahogy jegye sincs, talán tilos holmit csempész be egyik országból a másikba... mindenféle nyersanyagot... vámmentesen.... svájci hímport a francia virágoknak, vagy franciát a svájciaknak, mit tudom én? Mit tudom én, miféle szerzet, francia lepke, svájci lepke? Csempész? Kém? Gonosztevő? Alig várom, hogy visszakerüljek kocsimba, alig várom, hogy újra lássam. Ha elrepült azóta...
Nem. Ott ül még mindig, meglapulva, elrejtőzve, mozdulatlanul, mintha nem is élne már. De amikor a vasút elindul, csakhamar felröppen, mintha csak erre várt volna, rászáll az ablakpárkányra, egy utolsó pillantást vet rám, azután kirepül a sötétségbe, az estbe, a csöndes francia mezők virág-kocsmái felé. Kirepül, nagy lendülettel, diadalmasan, gúnyosan, szélhámos, csibész, meg sem köszöni, hogy nem jelentettem föl, el sem búcsúzik tőlem, cinkosától, az egyetlen valakitől, aki látta, milyen szemtelenül szökött át a jól őrzött határon. Kirepül, örökre eltűnik, szomorúan nézek utána az üres sötétségbe... hol van már a kis hálátlan?
Ki volt? Francia lepke? Svájci lepke? Csempész? Kém? Titkos üzenetek postása? Boldog együgyű, aki nem tudja a törvényt? Lázadó, aki fittyet hány a rendeleteknek, szabályoknak, szokásoknak és jó erkölcsöknek? Jókedvű ördög, aki álruhában lopódzik az emberek közé, hogy balgaságukon mulasson? Vagy költő, aki magasan repül akkor is már, amikor csak virágról virágra száll? Költő, aki egy ibolyaszál csúcsáról úgy néz le a földre, mintha egy másik világból nézne le rá? Egy másik világból, ahonnan csak vakondtúrásnak látja ezt az elbizakodott, puffadt hólyagot és nem látja többé rajta azokat a hajszálvonalakat, amelyek csak a térképcsinálók és a vámhivatalnokok fantáziájában nyüzsögnek és állítólag országokat és embereket választanak el egymástól.
(Forrás: Az Est XVII. évf. 76. sz., Bp. 1926. ápr. 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése