A bizonyítási eljárás befejeztetvén s az ügyész is kifejtvén a vádat, Simay tanácselnök elrémülve gondolt arra a másfél órás unalomra, ami most, az úgynevezett védőbeszéd formájában, az ügyvéd ajkairól ömleni fog, ha ugyan ajaknak lehet nevezni egy emberi arcban, egy tüskés szőrökkel körített paradicsomot. Csakugyan, az ügyvéd már felrántotta ezt a borzasztó szájat s valami rossz gyümölcs kettéhasadásával belekezdett ama beszédek egyikébe, melyek annál céltalanabbul hangzanak el, hogy egy szegény vádlott érdekeit kívánnák szolgálni.
Simay elnök, két bírótársa közt, hátradőlt a székében azzal a begyakorlott megadással és sztoikus előkelőséggel, amellyel törvényszéki elnökök hallgatják a védőbeszédeket, főleg ha az ítélet már rég készen van a szívökben.
Azt még hallotta, amint az ügyvéd dús lélegzetvétellel intonált s a törvényszéket aposztrofálta.
De aztán már nem hallott semmit. Mert felvonva két íves szemöldökét magasan a homlokába, hirtelen elszállott, két kék szeme merengésével, egy messzi s jobb világba. Tél volt s az a fuvallatos meleg, ami a háta mögött, a fal mentén, a fűtőtestből áradt, még jobban elandalította mindenféle hangulatok s emlékek irányában... És felsóhajtott a lelke legmélyén, mert igazság szerint igen finom, erdélyi ember volt.
- Oh istenem -, így sóhajtott fel -, hol van az a Marosvásárhely a világban, ahol én boldog voltam! Mennyi vér sodorta el nem létező geográfiákba, mint a Szabó Dezső faluját! Hol van ez az egész hajdani élet, szép szabályosságával, pontos kereteivel, arányaival s méreteivel s ahol minden s mindenki a helyén volt Magyarországon! Hol van az az állítólagos logika, mely a történelmet s az emberi dolgokat irányítja e földön? – kérdezte magában finom naivitással.
S megint sóhajtott s még messzibb nézett a szék támlájának dőlve két bírótársa között s abban a hangözönben, amellyel az ügyvéd a szájpadlásából hányta ki a jogi érvek lim-lomját.
- Hol van vajon Kranz Zsuzsika – így sóhajtott Simay elnök -, Zsuzsi! Zsuzsa! édes szívem, aki várt az ablakában délidőben, harangkongásban, mikor mentem haza a törvényszékről, fiatal vizsgálóbíró koromban!
- Jön a majálisra? – szólott le a szőke fejével, két virágcserép között.
- Már hogyne mennék! De megyek ám! Magával! Jogérvényesen!
S e vidékies szavait idézvén, lágyan kibontogatta merengő gondolatával egy májusi nap tündéri emlékét! A sok virágot a Maros partjáról, mind idekaszálta a sok rozmarint, borókát, ezerjófűt, pitypangot és kakastaréjt szelíd virulással abban a napsugaras fényben, mely csak világított s nem perzselt még e tavaszban. A kék ég alatt, amint visszaidézte, egy végtelen terítő volt ez, kitűzdelve virággal, szagos mügével, babszakállal, vad nefelejccsel, százszorszéppel, szinte beleolvadva a napba, valami ezüstös reflexszel a nagy világosságban s százféle aromáknak százfél illatával egyetlenegy kis Zsuzsika körül, aki hirtelen egy fűzfa alatt, elfúlva, az ajkát adta gyönyörűségében!
De mennydörögve ekkor az ügyvéd konkludált s lecsapott papírjaira, védence érdekében! Valahogy össze is illesztette tüskéi között széttépett paradicsomát. Felriadva ábrándozásából Simay tanácselnök az ablaknak fordult, hogy az időt nézze. Odakünn egy szürke égből sűrű pelyhekben hullt a hó.
(Forrás: Az Est XVII. évf. 76. sz., Bp. 1926. ápr. 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése