Sírni sokféleképp lehet: a legfájdalmasabb sírás mégis a hangtalan, amikor egyetlen könnycsepp indul el az égő szemgolyó sarkából és lassan nehezül a keményen tartott, belülről remegő állkapocs felé. Százféle módja van a nevetésnek is: ám a legfájdalmasabb nevetés az a szaggatott, harsány hangosság, amely elpattanó rézhúrok sötét, tördelt és kemény kiáltásaira emlékeztet.
Csősz István így sírt és így nevetett – vagy inkább csak nevetett, mert szégyellte a könnyet s nem is illett volna csaknem kétméteres testén ülő kőkocka-fejéhez. De hogy ez a sírás volt az övé, tudhatta mindenki, aki látta rettenetesen meggyötört és mégis mozdulatlan arcát felesége halálakor, aki kilenc hónapi házasság után elpusztult gyermekágyban. Azóta csak nevetett, kicsit őrülten, kicsit álcásan, kicsit zokogó lejtéssel – és gyakran. Úgy is hítták: a nevető ember. S ki tudta, mi minden volt ebben a nevetésben! Mennyi szó, könny, kiáltás, hallgatás, fogcsikorgatás és kétségbeesés! Mennyi párnaforgató, fölriadásokkal telt éjszaka, mennyi töprengve eltékozolt, hiába beesteledett nappal!
Különös volt, ahogy Csősz István elmaradt az emberek közül s a magányosságba vadult. Először csak a nőtársaságot kerülte el - egykori legfőbb mulattató, szózsonglőr és vesébe látó -, mert a nők legfőképp önmagukról beszélnek, női dolgaikról, mindarról, amiről őelőtte nem lett volna szabad. Nem tudta hallgatni a toalettasztalok és ruhásszekrények apró titkainak megtárgyalását s aztán hazamenni kongó lakásába s ott látni a gazdátlan tégelyeket és pamacsokat a tükrös asztalkán s a sohasem nyitódó nagy szekrény dermedtségét.
A borozgató férfiak, akik azelőtt kicsit féltékenyen, de legyőzötten és hódolattal tekintettek föl rá a kétméteres magasba, még hallották egy ideig sikoltó kacagását, mely megrontotta boraik ízét és kiszárította a friss sóskifliket. Aztán egyszerre ők se látták többé. Akadt közöttük mindig egy-egy szabadságvesztésre ítélt jó férj, aki háromnegyed tizenkettőkor bánatosan, de eltökélten letette a poharat és vette a kalapját: „Éjfélre otthon kell lennem, mert kikapok az asszonytól”. Csősz István ezt nem tudta hallgatni. Hiszen neki nem kellett otthon lennie, sem éjfélkor, sem éjfél után, sem hajnalban -, sohasem várta senki és nem kaphatott ki többé soha senkitől.
Végül már nem járt az utcára sem, mert ha a szembejövő nők arcába nézett, látnia kellett, hogy egyik sem ő s ha két szerelmest látott estefelé, összefogott kézzel, tudta, hogy ezek sem ők és ha üres volt minden utca s a lámpák fényében oldalt pillantott, csak hatalmas és megtört árnyékát látta imbolyogni – és az sem volt ő: sem önmaga, sem ő.
Szenvedet és tántorgott egyik szobából a másikba és a kis virágoskertben, vagy a gyümölcsfák között, de már a szobák is tűrhetetlenek voltak számára, mert ezernyi nemlét ingerelte, ezernyi meg nem történt kicsiny esemény; ott állt a széke, de ő nem ült rajta, ott állt a pohara, de ő nem nyúlt érte, ott állt a fényképe, de hideg, sima és halott papiros maradt mindörökre. Kinn az utcán, az ablakok alatt néha megálltak az idegenek és hallgatták belülről a nevető ember elátkozott, keserves hahotáját.
A körték sárgára értek a kis gyümölcsösben és nem nyúlt hozzájuk senki: rothadva zúdultak a fölre és mint agyonvert békák szétlapultak. Csősz István egy nap ott sétált a fák alatt s lombrezgést hallott a tikkadt csöndben. Fölnézett: az egyik körtefán szurtos, mezítlábas utcakölyök kucorgott, megrettenve. Csősz István nagyot és vészeset nevetett s félkarral leemelte a gyereket, aki szótlanná dermedve szepegett karmai közt. Nagy kedve lett volna agyonverni, mit egy békát, nem a körtelopásért, de mert az ő magányosságába lopta be a kapun kívüli világot. Hiszen az ő gyermeke halott volt, mielőtt élt volna s most már gyermekeket se akart látni.
Keményen fogta a kölyök csibekarját s ráförmedt:
- Ki fia vagy?
A gyerek valami nevet dadogott s majd meghalt félelmében a haragos óriás előtt.
- S ugye, az anyád küldött lopni?
A fiú tágra nyitotta a szemét, s kissé számítva az óriás szívére, mondta:
- Nekem nincs anyám.
Sikere volt: a férfi elengedte a karját s lehajolt a mélybe, a gyerek maszatos arcához:
- Meghalt?
A gyerek igent intett.
- Mikor?
S a fickó tudatosan, vénen s mint aki előtt már nincs titok, közölte:
- Az anyám meghalt, mikor én megszülettem.
Csősz István szíve nagyot dobbant... Ha élne, most ekkora lenne... Talán ugyanilyen, szöszke, tágszemű, maszatos... És elmerengve simogatni kezdte a gyerkőc haját.
De a fiú csak erre várt: egy szökkenéssel kimenekült az óriás tenyere alól, neki a kerítésnek s amerről bizonyára jött, ismét eltűnt.
A nevető ember leejtette kezét, lehajtotta fejét: így illant el a boldogság is széttárt tenyeréből, így röppent el mindene, amire az életét építette. S a szeme sarkából, réges-régóta újból, elindult egy égő könnycsepp, és lassan nehezült remegő, vonagló, de keményen tartott állkapcsa felé.
(Forrás: Az Est XVII. évf. 87. sz. – Bp., 1926. ápr. 19.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése