Szász Gerő (1831-1904): A gondolat

 
Oly mély, mikint a tenger-áradat;
Túlszárnyaló a legmagasb tetőt;
A mely sugárt bocsátsz, mikint a nap;
S termékenyítsz, hogy rá mosolyg a föld;
Gyöngéd, mikint a szellő-lebbenés,
A gyermek-arcz, szülői szeretet;
S zord, mint vihar, mely sebet sebre vés:
Taníts,taníts meg, lényed mi lehet?

Benépesitsz pusztult világokat;
Ha megjelensz: beszélni kezd a váz;
S a hol a múlt, a némaság fogad:
Ha szólsz, a rom mindent megmagyaráz -
Hol élet int: a bölcső téged áld,
Mert a reményt te szinezed ki itt;
S a sir felett feledjük a halált,
Mert benned él az örök-lét, a hit.

- Égből alá, oh gondolat!
Hogy képviseld az isten szellemét;
Hogy átteremtsd, a hol anyag fogad:
És így az embert emberré tevéd. -
És mert te vagy: levésed széttöré,
A mit e szó magába zár – jelen:
A meglevő formának szük körét,
S lelkünk előtt megnyilt a végtelen. -

 A végtelen világa lett miénk; -
Nem bánthat az, mi tér- s időben áll:
Nincsen mért irigyen nézni szét,
Szarvas ha fut, a fecske hogyha száll.-
Bejárhatunk egész világokat,
Mig fecske-szárnya egyet a légbe metsz,
Mert a miénk a tűnő gondolat…
- Oh, mérthogy üdv és átok  is lehetsz!

Az ifju arcz mi szép lesz, ha nevetsz!
Habár tövis között vonúl az út:
Megesküszünk, hogy ujra éden ez
És a sohaj s a hulló köny hazud. -
Örömre gyújt, vidám mosolyra int,
Virágot ád a puszta sivatag,
S feledni kész a sziv a bút, a kint:
Csak hangjaid az égbe hivjanak.

Ha megjelensz a férfi homlokán,
S szeméből egy sugárod fényt vetett:
Áldást teremt, ha későn, ha korán,
Miként a nap a láthatár felett. -
Egy uj világ mosolya int felénk,
Mely akkor is hevít, ha elborúlt;
S büszkék vagyunk, ha érte könnyezünk
S viselni kell a martyr-koszorút. -

- S mi vészes vagy, hahogy haragra kelsz:
Izekre törsz mindent, mi szép, mi jó: -
A földi üdv elpusztulása ez,
Sirassa bár – ha kell – egy millió. -
Békót faragsz annak, ki még szabad,
És a rabot kinpadra üldözöd;
A gyermek-arcz engesztelést nem ad,
S bántod a vént halálcsatája közt. -

Tombolsz, dühöngsz, mikint szilaj vihar,
s vessződ alatt ha tür a föld, e rög:
Hatalmad új, rémes boszút akar,
S ah, arra tör, mi szent, a mi örök.  -
Szétrombolod a templom csarnokát;
Dühöd a szent hitet gúnyolni űz,
S midőn az Ur törvényét hágod át,
E bűn alatt magad megsemmisülsz. -

- Melyre bünre törsz, merész, nagy gondolat!
Tán, a pokolnak is lakója vagy,
Megdöntni kész a kunyhót s trónokat;
Vagy, azzá tesz csupán a véges agy?
Vámpir vagy-e, mely vérre szomjazol;
Bitó, kereszt, a mely halált okoz;
Nyugtod van-é a földön valahol,
Vagy egyre üld a kétely, a gonosz?

Nem – nem! A vész, mit így kezed jegyez,
S mit hord utóbb a század s ezredek:
Csak nagy hatalmad gyászos képe ez,
De származásodat nem dönti meg. -
Nagy, szent az Ur; az Ur hatalma szent,
Mindenki nyert sugára fényiből,
S feledve mégis őt, a végtelent:
Nevét a nép hiában veszi föl.

Nevedből is, ah, gúnyt csinálnak itt;
Soksor a bűnt szolgálod, mint az eb;
Mig meghozád a jobblét magvait:
S a régi bün lesz szolgád és hived. -
… Két uj világ; világ enyészik el,
Te gondolat: valál, leszesz, te vagy;
S mosolygva jöjj, vagy a gyász könnyivel:
Nyomodba kél a szép, a jó, a nagy!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 22. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.