Egy dalt sodor az esti szél
a széles rónaságon
és száll a dal a táj fölött
lankákon és lapályon,
honnan e hang, ki énekel?
Ki zeng ily érces hangon?
Talán az élet dallamát,
a föld zenéjét hallom.
Különös dallam, mintha egy
nagy kórus énekelne,
mintha e dal a földanya
hívó szózata lenne,
hívja fiait, lányait,
a megújhodó élet,
ifjú szívekhez száll a dal,
a nagy tavaszi ének.
E dal szárnyán lebeg felénk
a föld s a nép nagy álma:
csatornák hűs, ezüst vize
ömlik a pusztaságra,
új, friss erők sereglenek,
a földet áterezni,
termő ölét fölszántani
s aranymaggal bevetni.
A víz a földnek inni ád
s új élet serken benne,
erdőt, gyümölcsöst lombosít
duzzadó teli keble,
új falvak és új városok
születnek, nőnek rajta
s dús legelőkön göndörül
a juhok drága gyapja.
Csodálkozik a pusztaság:
ilyet még sosem látott,
kimozdítja ez ifjú nép
sarkából a világot,
ásnak, fúrnak, faragnak és
medret vájnak a gépek
az évezredes tetszhalált
fölváltja most az élet.
Nem puszta már a pusztaság,
mint óriási gémek,
ott állnak hosszú lábakon
a hórihorgas gépek,
messziről vélnénk, nem is gép,
valami ősi állat,
vas talpaival lépeget,
nem ismer semmi gátat.
Villany, rádió, telefon,
acéldongók a légben!
Új káprázatok fényei
ragyognak meseszépen,
ámul a csillagszemű ég,
lent szebb csillagok égnek,
és új csodák új himnuszát
zengi az esti ének.
Mert éj és nappal egybefoly,
ki vágyik most pihenni,
mikor egy cél izzik csupán,
menni, előre menni,
mikor természet s emberész
erejét összeméri,
mikor az új nép erejét
mélység-magasság érzi.
Viszi a szél az ütemet,
röpíti száz határon,
nem mese már a népmese,
nem álom már az álom,
az ifjú hősnek győzni kell,
bevenni minden várat,
gyermekkorunk Árgyélusa
villámszárnyakon vágtat.
Milliók zengik már a dalt,
nincs vége, nincs határa,
talán e dal az alkotás
örökúj muzsikája...
Ó, százszor boldog ifjúság,
te új csodáknak hőse,
repülj e ritmus szárnyain
új kor felé előre!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 36-39. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése