Ignotus: Vörösmarty Mihály

Száz év elég nagy idő volna, hogy egy nemzet hozzáérjék egy költőjéhez. De bár Vörösmarty Mihályt elandalodva hallgatták apáink, való értéke szerint fiaink fogják igazán megbecsülni. Magunk is sejtjük már, ki volt ő. Túl a napi üzleten, mely gyakorlati szimattal kap az ő évnapja véletlenségén, mindenek érzésében van valami, ami azt súgja: Vörösmarty nagy volna, ha a bús feledékenység őt is elborítaná, s a lelkek mléye akkor is ünnepelné, ha az ajkakat elnémítanák. A nagyok közül, kiknek írásaiban a magyarság az irodalomban él, Vörösmarty Mihály nemcsak a nép költője, nemcsak egy fajé, hanem az egész magyar nemzeté. S még tovább: Petőfi és Arany János két magából lett költő, kiknek elődjei, ha voltak elődjeik, az ő napjaikban már csak a ponyván találtattak. Vörösmarty Mihály nem magában kibukkant tűzhányó, de folytatása s legfőbb kiemelkedése a régi magyar írók változatos hegyláncának. Vörösmarty Mihály nemcsak a Jókaiak apja, de a Zrínyiek fia is. Az páknak érdemes volt őhozzá elfejlődni, s az unokáknak érdemes lesz őhozzá visszatérni.

Vörösmarty Mihály nem egyszerű egyéniség, s tele van korának sugalmazásaival s tévedéseivel. Ebben a csakis ösztönét követő, büszke Petőfi, a csakis a maga ítéletére adó, tudatos Arany János fölötte áll a Kazinczy neveltjének, a táblabírák rangbéli társának. Vörösmarty Mihály ma másképpen írna, mint hetven év előtt írt – ez így kimondva természetesnek tetszik, pedig nem egészen természetes. Például éppen Petőfi meg Arany ma sem írhatna sokkal másképpen, mint írt ötven év előtt. Vörösmarty Mihály a kora divatjainak hódolt, mint hódoltak, a politikában, a Széchenyiek, a Kölcseyek, a Szalay Lászlók, kik egy magyar nyelvű Frankhont vagy Angliát álmodtak a Duna mentére. Az iskolás esztétika önkényes kieszelései előtt meghajlottak még a Goethék is, meghajlott Vörösmarty is. Mint a jogászok jogi, a közjogászok álladalmi intézményeket ültettek át a mi hézagos közéletünkbe, a költők is kiépíteni akarták a magyar költészetet; nem azt kutatták, ők mire születtek, hanem azt, a magyar irodalomból mi hiányzik. A németeknél is így tett Klopstock, ki előre eltökélt szándékkal lett a német Dante vagy Milton. A magyarnak nincs modern gazdasága és technikája. Széchenyi István leül és megcsinálja. A magyarnak nincs történelme és büntető törvénye. Szalay László leül és megcsinálja. 1825-től 1848-ig ez a magyar nemzeti munka szkémája, s e korszaknak s nemzetnek költője az a Vörösmarty Mihály, ki, nem keresve, epikusnak vagy lírikusnak született-e, nem törődve vele, az ő huszonöt esztendős szívének nincsenek-e külön mondanivalói: megállapítja, hogy a magyarnak még nincs Aeneis-e, hát leül és megcsinálja. S hogyan csinálja meg? A nagy Klopstock az Istent is hexameterben beszélteti, sőt a nagy Goethe még a polgári ifjat, Hermannt is. Tehát Árpád és Zalán is hexameterben beszél, mert meg kell mutatni, hogy a magyar nem barbár, s nem rúgja ki a nyugati műveltség házának oldalát.

Bizonyára, ez eltévelyedés. De két mérhetetlen haszna van. Az egyik a politikai s a társadalmi, mely hatás dolgában, mint történelemalakító tényezőt, a Zalán futásá-t egy sorba állítja a Széchenyi István írásaival, a Nagy Pálok s a Kölcseyek politikai izgatásaival. A másik, napjainkban is ép, sőt, napjainkat túlélve, alkalmasint fiainkat igazán megtermékenyítő, nagy érték: a Vörösmarty Mihály költői nyelve, az új magyar irodalmi nyelvnek első s mindmáig túl nem haladt, szerencsés kísérlete, mely csak a divat s a szükség ennyi nehéz békói között tudott ily fordulatossá s alkalmazkodóvá alakulni. A magyar nyelv a Vörösmarty első írásaiban úgy járt, mint Robinson az ő puszta szigetén: a kényszerűség töméntelen sok ügyességet és készséget csalt ki belőle, melyről maga sem sejtette, hogy megvan benne. A történelem meg fogja állapítani, hogy a magyar irodalom kagylótestében szálka volt ez a klopstocki és vergiliusi idegenség. De gyöngy is rakódott köré: a magyar irodalmi nyelv. Aki legszebben tudta kösöntyűbe foglalni, maga Vörösmarty Mihály volt. Nem csoda, hiszen az ő lelkéből lelkedzett. A Két Szomszédvár bizonyára messze föléje magasodik a Zalán-nak. A Vén Cigány pedig egymagában fölér a Vörösmarty egész epikájával. De amazok nélkül ez sem született volna meg. Végzet volt, hogy Vörösmarty Mihálynak el kelljen tévednie, élete derekán, mint Danténak, sötét erdőségbe jutnia, hogy rendeltetését megtalálja.

A Dante neve egyébként is ideillik. Egykor, mikor az ilyen megkülönböztetések keserű mellékíze és gonosz célzata már megszűnt, a mi költészetünkben is igazsággal tesznek majd különbséget nyugati és keleti vagy északi és déli, sőt, protestáns és katolikus költészet között, és világirodalmi szempont szerint Vörösmartyt a Dél, a katolicizmus kultúrköltői közé kell sorolni. Biharhoz közel vannak az erdélyi havasok, s Arany János sokban hasonlít a felföldi puritánokhoz s általában a komor indulatú északiakhoz. A Petői rokonságát, mint a mi pusztáinkét, ott kell keresni az orosz pusztaságokon, közel Ázsiához, a szertelen egyéniségek költői világában. A Dunántúl művelt és derűs, mint a Rajna vidéke s a Provence, s a költői csiszoltak, ragyogóak, egy csöppet tudákosak, mint Petrarca, ki például Kisfaludy Sándorra akkor is hatott volna, ha nem tudja eredetiben olvasni, s nem fordul meg a hazájában. Danteszk egyéniség is van közöttük: Berzsenyi. S a tudákosságuk mennyire más, mint a protestáns Csokonayé – csillogóvá teszi a költészetüket, míg a Csokonayét szárazzá teszi. A Csokonayak s az Arany Jánosok másban utolérhetetlenek: a faji egyéniség őserejű megtestesítésében. A dunántúli költők egyetemesebbek, a faji bélyeg nem oly erős rajtuk; de azért az ő költészetük tulajdonképpen való nemzeti, mert a nemzet nem faji elzárkózást jelent, hanem ellenkezőleg, a fajoknak egymással való összekapcsolódását. Minden osztályoztatásnál világosabb, ha megnézzük, a mi három legnagyobb költőnk közül ki-ki mit tanult Shakespeare-től. Vörösmarty azt, amit maga Shakespeare is, éppúgy, mint Chaucer, az olaszoktól tanult. Arany János lefordította ugyan, csudálatos szépen, a Szentivánéji Álmot, de míg a Vörösmarty Csongor és Tündé-je a Shakespeare játsziságáért hevül, az Arany János fordítása a vaskosabb, germánabb parasztjeleneteknél időz látható kedvteléssel – s az ő szíve szerint való shakespeare-i darab mégiscsak a Hamlet volt, az Északnak ez az örök katekizmusa. Petőfi pedig kiragadja a Shakespeare drámái közül a szilaj egyéniség tragédiáját, a Coriolanus-t, s nekivág, szilajan és egyénien. Három eposzunk készült nemzeti eposznak: a Zrínyiász, a Zalán s a Buda Halála. Amazoknak mintája Vergilius és Tasso, emezé a Kudrun s a Nibelungi Ének.

Vörösmarty Mihály most száz éve született, s az ő nemzete most kezd belevegyülni, amivel az ő költészete összecsendül: a nyugati míveltség nagy közösségébe. A nagy költő példája mutatja, mint mehet ez végbe: nem sérelmével, de javára a nemzeti egyéniségnek. Lesz még egyszer ünnep a világon, s a mostaninál is dicsőbb lesz, mikor a Vörösmarty nemzete is eljutott odáig, ameddig eljutott Vörösmarty Mihály.

Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József