Estére befútta az utat a hó, és a principálisom meg én az első falunál megakadtunk. Úgy kellett volna történnie, hogy még vacsoraidőre elérjük azt a kisközséget, ahová a másnapra kitűzött hagyatéki tárgyalásra indultunk, de miután principálisom késő délutánig az irodában volt elfoglalva, a szánkó csak lámpagyújtás után indulhatott el, s mindjárt az első lankánál szerencsésen be is rekedt. Ez a falu - Bernát-domb - olyan volt, mint a rendes felvidéki fészkek: sűrűn hintett, vályogos vackokkal, fűzfasövényekkel és apró ablakokkal, amelyekből gyönge fény szivárgott széjjel. A falu közepén, sírkert oldalán állott az ódon templom, mellette egy fekete, ormótlan, földszintes kúria, amelynek udvarából kutyák csaholása hallatszott ki. A hold, amely soká bujkált a felhők között, egyszerre fénnyel öntötte el a vidéket, és a homályból varázslatként bújtak elő a gazdasági épületek, az iskola, a parókia eddig rejtett, fehér falai, s a pár lépésnyire fekvő folyó, amelynek hullámait papírvékony, zöldes jégbúra takarta el.
A kocsmánál kötöttünk ki. A pipafüsttel teli, gyöngén világított ivószobán keresztül a kocsmáros szobájába jutottunk, ahol éjjelre szállást kaptunk volna. Egy csomó gyerek játszott az asztal lámpása körül.
- Menjetek az ivóba - szólt a kocsmáros, egy hosszú szakállú, fekete zsidó. - Tessék itt lerakodni - fordult aztán hozzánk.
- Csak ez az egy szoba van? - kérdezte principálisom, körülnézve az alacsony homlokú, piszkos szobában, amelynek repedett falai nyugtalan éjszakát jósoltak.
- Van még egy - felelt a kocsmáros. - De az el van foglalva.
- Úgy? talán valami korhelycsapat? Csak vallja be, spektábilisz.
- Nem, kérem: ott tor lesz. Tor, igenis, kérem. Tetszik tudni, ott a feleségem, én, meg a gyermekeim szoktak aludni.
- Eszerint ma nem alszanak?
- Dehogynem. Ilyenkor a konyhában meg az ivószobában húzódunk meg, természetesen. Alázatos jó éjt kívánok.
Leültünk. Afféle rendes, vidéki kocsmárosszoba volt, a falakon vallásos képekkel, zrínyi Miklós kirohanásával és hímzett házi áldással. A tarka föstésű falakon salétromos foltok csillogtak. A kocsmáros még egyszer visszajött, a berámázott italmérési engedélyt hozta, és rakta fel az almáriomra.
- Itt, kérem, biztosabban lesz - szólt hajlongva. - Reggel ne tessék megijedni, a kondás itt az udvaron szokott pattogtatni.
- Eszerint - szólt principálisom, a biztonságba rakott piros italmérési engedélyt nézegetve - itt mégis készül valami?
- Tor, kérem alássan, tor. Persze, nem tetszik tudni, a földbirtokos úr felesége halt meg. Abban a hosszú kastélyban, a temető mellett. Áldott jó asszonyság volt.
Elhallgatott, és maga elé nézett.
- Mi baja volt? - kérdezte principálisom, a csizmáit lerúgva.
- Régen betegeskedett, ó, nagyon régen. Most aztán meghűlt és meghalt. A nagyságos úr nagyon szerette, nagyon szerette, ámbár néha nem jól bánt vele. De most gyönyörűen temettette el. Eperjesről hozatott koporsót és énekes diákokat. Kérem, még mintha most is hallanám szegény jó nagyságos asszonyt, a múlt héten, mikor így szólott hozzám: "No hát, Salamon, leöli-e azt a fekete disznót karácsonyra?..." És most künt fekszik a temetőben. Még tetszik engedni, hogy egypár üveget vegyek ki az almáriumból?
Leguggolt a földre, és egy csomó vörös boros üveget szedett ki a polcról. Közben tovább beszélt.
- EGy kisfiú maradt, kérem; az is itt van; persze, fél otthon a szegény. Az egész család férfia mind itt van különben, valami öten. Igen előkelő család, tetszett is hallani bizonnyal a nevét: Gergő de Topolya; Topolya volt a régi birtok neve... Nyugodalmas jó éjt kívánok.
Eloltottam a lámpát. A principálisom lefeküdt az ágyra, míg nekem egy rövid kanapé jutott, amelyről lecsüngtek a lábaim. Egy ideig csönd volt, de aztán a főnököm oly erősen kezdett horkolni, hogy az álom kiszaladt a szememből. Lemondtam az alvásról, és nyitott szemmel bámultam szét a sötét szobában, amelybe csak a szomszéd ajtó hasadékán át szűrődött egy kis fény. Odaát nem hallatszott semmi, csak néha zörrentek az üvegek, és ütődtek az asztalhoz a kiürített poharak.
Egy óra múlva a kocsmáros csöndesen belépett. Odacsúszott az almáriumhoz, és megint egy rakás vörös bort vitt át. Aztán ismét csönd lett, amelyben a principálisom hortyogása egy fűrészmalom robajával garázdálkodott. Megpróbáltam, nem tudnék-e én is elaludni, de minden erőlködésem hasztalan volt. A szűk és szúrós kanapén nem tudtam fordulni, a hortyogás meg hol felbőszített, hol meg reménytelen megadásra kényszerített. Fölkeltem, és körültapogattam a szobát, hogy legalább egy szivart találjak. Az ablakhoz érve, félrehúztam a zöld függönyt, és kinéztem az útra, ahol arasznyi hóban egypár urasági kocsi várakozott: a lovakra csöndesen hullott a hó. A hold fényénél megtaláltam a szivarokat, rágyújtottam, és visszaültem nyugvó helyemre. Egy idő múlva a kocsmáros megint visszatért.
- Nem tetszik aludni? kérdezte meglepetve.
- Nem vagyok álmos. Adjon, kérem, egy gyertyát, hogy legalább olvashassak.
- A másik nagyságos urat nem zavarja a világosság?
- Neki mindegy, nagyon egészséges álma van.
A kocsmáros felnyalábolta a boros palackokat, aztán gondolkozva állott meg.
- Ha nem tetszene aludni, akkor talán - szólt - idehozhatnám a nagyságos úr kisfiát, a Jancsikát. Szegény elálmosodott, és kiment az ivóba, ott alszik egy padon. Meg tetszik engedni?
- Hozza csak ide - mondtam.
Kiment, és pár perc múlva visszatért a gyerekkel. Nagy fejű, vézna testű kisfiúcska volt; hirtelen összerótt, fekete ruhácskájában, tágra nyílt szemével maga a szomorúság. Tétován állt meg előttem, majd csöndesen ült le a pamlag végére, és szótlanul nézett maga elé. A kocsmáros gyertyát gyújtott, aztán magunkra hagyott.
- Feküdjél le, kisfiam - szóltam, önkéntelenül megindulva.
- Nem tudok aludni - felelt csöndesen. - Kint sem aludtam, a papa azt mondta, hogy én is igyam bort, és most úgy szédül a fejem.
Homlokára tettem kezemet, merő forróság volt.
- Hány éves vagy?
- Ötesztendős vagyok - szólt, egyre maga elé bámulva.
Elhallgatott. A szomszéd szobában elevenebb élet támadt, a poharak meg-megcsendültek, a boros palackok nagyokat koppantak, a tort ülők hangosan beszélgettek. Egy mély férfihang pár percnyi beszédet mondott, aztán a falhoz vágott poharak csendülése hallatszott át, utána meg egy fuldokló, nehéz zokogás, mintha széjjel akarná vetni a sirató keblét.
- Ez a papa - szólt a gyerek. - Ugye nem fogok mostohát kapni? - kérdezte, szemét rám vetve. - A szegény mama mindig attól félt, és mikor már nagyon beteg volt, az ágyához hívott engemet meg a papát, és megkérte, hogy ne vegyen nekem mostohát. Aztán megígérte, hogy ha jó leszek, hát küld nekem a mennyországból egy kisbáránykát.
A kocsmáros megint bejött az almáriomhoz.
- Viszek a cigányoknak - szólt. - Most hozatta őket a nagyságos úr.
Pár perc múlva a zene hallatszott át, szomorú, régi nóták, amilyeneket csak a legöregebb cigányok ösmernek még. A klarinét és a brácsa versenyt keseregtek, a kisbőgő panaszos hangja megrezegtette az ablaktáblákat, közbe egyre sűrűbben vágódtak földhöz a poharak. Aztán megint a mély férfihang vette át a szót. Odament a cigányokhoz, és reszkető, dörmögő hangon egy gyerekaltató nótára tanította őket. Akkor azt egyfolytában kellett játszani, s mikor már félórája húzta a cigány, hallatszott, amint valaki a földre veti magát, és keservesen, vadul, állati hangon sír. A többiek odamentek és vigasztalták, de a férfi csak sírt, keservesen sírt, és öklével a padlót döngette.
- Ezt énekelte nekem a mama - szólt a gyermek, maga elé bámulva.
Lassan hajnalodni kezdett. Odaát egyre vadabb lett a tor: székek és asztalok recsegve-ropogva törtek össze, palackok süvöltve vágódtak a földhöz, aztán a tükrösre, képekre és ablakokra került a sor. A kocsmáros megrémülve jött át új meg új borért, a cigányok már holtrészegek voltak, és vadul játszottak. A férfiak összevissza kiabáltak, sírtak, énekeltek és romboltak, míg végre nem maradt már semmi épen, csak a lámpa. Akkor valaki megkapta, és úgy vágta a falhoz, hogy a petróleum felrobbant, és meggyújtotta az ágyat. Hallottam, amint odaát a kocsmáros rémült kiabálással locsolta a tüzet, majd csönd lett és sötétség.
Principálisom felébredt a rémítő zajra.
- Meg annak odaát bolondulva?! - ordította. - Mi az ördög történik itt?!
Felkelt, és az ablakhoz ment. Akkor már ott volt az egész társaság, és kuszált hajjal, föveg és kabát nélkül kapaszkodott föl a kocsira. Egy erős, zömök ember félrelökte a kocsist, a lovak közé csapott, és egyenesen a folyó partjának tartott.
- Az őrültek! Belemennek a vízbe! - kiabálta főnököm megijedve.
A lovak, amint észrevették a veszedelmet, meghorkantak, de kocsisuk közéjük vágott, s a következő pillanatban a kocsi ráesett a jégtáblára, amely sercenve nyílott meg alattuk. A szekér felborult, a benne ülők a derékig érő vízbe zuhantak, a lovak vadul kapálták a jégtáblát, aztán elmerültek. Egy csomó paraszt, akik munkára készültek, szerencsére hirtelen ott termettek, és kimentették a részeg csapatot.
A kocsmáros egész testében remegve jelent meg az ajtóban.
- Ide hozzák, ide hozzák! - szólt hátra a parasztoknak, akik az erős, zömök embert támogatták. Az alig állott a lábán, csurom víz volt, a szeme keresztbe állott. Összecsapzott szakállán jégdarabok csillogtak, egész teste remegett, melle fuldoklott.
- Nem történt baja, nagyságos úr? - kérdezte a kocsmáros sápadtan.
- Semmi... semmi... - dadogott ez. - Bocsánat... uraim... - szólt, felénk fordulva.
Egy pillanatig tétován állott ott, aztán megpillantotta a gyereket, aki sírva állott előtte. odatámolygott, fagyos kezével megfogta fejét, és magához ölelve zokogta:
- Fiam, édes kicsi fiam... Nincsen már édesanyád!
Forrás:
A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése