Közvetlenül a királyi látogatás után, mikor híre járt, hogy a Felség több kitüntetéssel akarja emlékezetessé tenni a megye székhelyén töltött napokat: a főispánnak megint eszébe jutott, hogy még mindig agglegény. Nagyobb időközökben, különösen amikor szerencséje megint följebb lökte pályáján, a főispánt mindig elővette ez a baj, s olyankor néhány hétig, utóbb már hónapokig is elkeserítette az a gondolat, hogy örömét senkivel se közölheti. Máskülönben elég jól megfért önmagával, s a lakását se találta üresebbnek, mint az életét. Sőt, voltak határozottan napjai, amikor érthetetlennek találta, hogy az emberek olyan vad gyönyörűséggel házasodnak, holott kellemesebb is, egészségesebb is, ha az ember egyedül alszik a hálószobájában. A levegő és a boldogság föltétlenül tisztább, ha kevesebben szürcsölik. Hiszen olyan kevés van belőle.
De minden öt vagy tíz esztendőben valami beteges rázkódást érzett ebben az ő egészséges gondolkozásában. Meglehetősen vidám fiatalsága után először akkor érezte a bajt, mikor képviselővé választották. De akkor csak percekig tartott a betegség. Mint aki nagyon hideg levegőről jön a meleg szobába, s harmat borítja el a szemüvegét: az új képviselő is úgy találta akkor, hogy nem lát. Nagyon jól érzi magát, de nem lát. Ez a kis kellemetlenség azonban elmúlt, mint a harmat a szemüvegről. Jóformán csak a szemét törölte meg, és már semmi baja sem volt. Az új élet melegsége is jólesett neki, s az egyedüllét sem bántotta. Később, amikor politikai sikerek mécseiből valami kis glória világított rá, megint érezte néhányszor a bajt. Asszonyt szeretett volna maga mellett látni. Nem tudta, miért, de kívánta az asszonyt. A maga asszonyát, aki semmit se vesz el az ő boldogságából, sőt, hozzáteszi a csodálatát, a rajongását. Valahogy úgy képzelte az egyedülálló politikus, hogy az ő glóriája visszasugároznék az asszonyi szemben, mint velencei tükörben. Nem is egy glória volna az, hanem kettő. De ez a beteges hevülés se tartott sokáig, s azontúl nem is lepte meg újra, csak most vagy öt esztendeje, mikor főispánná nevezték ki.
Akkor komoly volt a betegség, s csak az isten tudja, mi fejlődik belőle, ha ki nem gyógyítja a kosár. Szerencsére, kosarat kapott. A világ ugyan semmit sem tudott meg belőle, mert a várhegyi Domonkos leány csak romantikus volt, és nem gőgös: a kosarat nem is azért adta, hogy eldicsekedjék vele, csak mert a főispán kissé hirtelen kérőnek mutatkozott, s aztán valamelyik estén olyat mondott a leánynak, ami csöppet se hangzott romantikusan. Hogy mit mondott? - a főispán maga sem emlékezett már rá. Talán nem is gondolta komolyan. De Domonkos Flóra vérzett a kegyetlen mondás tövisétől, s néhány nap múlva, egyébként igen illedelmes formában, kikosarazta az új főispánt. Lehet, hogy a kosár se volt egészen komoly, legalább volt a kosár fenekén egy kis névjegy, valami szokatlan biztatás: hogy azért máskor is szívesen látjuk - de akkor már az új főispánnál körülbelül múlóban volt a betegség időszaka, s megint megszólalt benne az egészséges filozófia:
- Két ember föltétlenül gyorsabban fogyasztja el azt a csöpp boldogságot, ami embernek kijut.
S aztán nem kellemetlenkedett tovább a várhegyi Domonkosoknál. Öt esztendeig nem is gondolt leányra, s még az sem ütött szöget a fejébe, hogy Domonkos Flóra nem akart férjhez menni. Mért ne lehetne a leányok közt is olyan egészséges filozófiájú teremtés, amilyen ő a férfiak közt? Csak a királyi látogatás után, mikor az újságok valami nagyobb kitüntetésről kezdtek locsogni, ami a főispánnak volna szánva: jutott megint eszébe, hogy még mindig agglegény. S akkor egy este azt mondta magának, lefekvés előtt:
- Mégiscsak megható, hogy Domonkos Flóra nem akar férjhez menni.
Másnap írt Domonkos Flórának, s igen diplomatikus formában újból megkérte a kezét. De negyedszázados politikai pályáján hasonló meglepetés még nem érte. Nem a kosár volt, ami meglepte. Más is kapott már kosarat, ő is. Sőt, éppen Domonkos Flórától kapott. De az ő diplomatikus, szép levelére Domonkos Flóra azt a teljességgel érthetetlen választ írta, hogy a főispán úr megújított kérése még sokkal gorombább sértés, mint az első volt. Sértés? És gorombább sértés, mint az első? Hát az első sértés volt?
A főispán még egyszer elolvasta a levelet, és csóválta a fejét.
- Ha nem tudnám, hogy sohasem volt szokásom albumba rakni a leveleket, amiket néhanapján hölgyektől kapok, azt kellene hinnem, hogy esetleg megbolondultam, s valamelyik neveletlen levél tiszta oldalán kértem meg a Domonkos Flóra kezét. Ez csakugyan sértés volna. De azt a pár levelet, amivel barátnőim megtiszteltek, mindenkor széttéptem, mint a chiffreirozott táviratokat. A levél kétségtelenül tiszta volt, és szándékom is. Hát akkor hol van a sértés? És a gorombább sértés?
Nem értette a választ, és elszánta magát, hogy újabb levélben fölvilágosítást kér Domonkos Flórától. A fölvilágosítást meg is kapta, de az még rejtélyesebb volt. Domonkos Flóra azt írta, hogy jusson csak eszébe a főispán úrnak, mit mondott öt esztendővel ezelőtt. Hogy mit mondott? Ő arra sem emlékszik, mit mondott öt esztendővel ezelőtt a vármegyének, pedig arra a beszédre készült; s most jusson eszébe, hogy mit mondott valamikor régen Domonkos Flórának. Különös kívánság! Az a leány azt hiszi, hogy a főispán minden éjszaka leül, és pontosan beírja a naplójába, hogy mit beszélt, és mi történt vele napközben. Hát, hol keresse ő most, hogy mit mondott öt esztendővel ezelőtt, ki tudja, hol, ki tudja, miről, ki tudja, miért?
Lassan széjjeltépte a Domonkos Flóra legújabb leveleit, és úgy morogta a szürkülő szakállába:
- Domonkos Flóra nagyon romantikus. Valamikor vérszomjas bestiák elé állított volna, hogy kipróbáljon. Most különös rejtélyek elé állít, amikkel szintén nem tudok boldogulni. De így mégiscsak kellemesebb, és kevésbé veszedelmes.
*
Úgy kell lenni, hogy a baj még sosem tört ki rajta olyan erővel, mint mostan. Jóval túl volt az ötvenen a főispán úr, és a várt kitüntetés is izgatta.
Éjszaka fölriadt álmából.
- Hát hol keressem én, mit mondtam öt esztendővel ezelőtt? Hová teszi az ember az elhasznált gondolatait, az elviselt mondatait? Az ócska nyakkendőmről, kalapomról vagy ruhámról még csak tudnám, hol keressem. De amit öt esztendővel ezelőtt mondtam? Domonkos Flóra lehetetlenséget kíván tőlem. Csak nem csöngethetem be az inasomat, hogy az ócska holmim közt nem látott-e egy mondást, amivel öt esztendővel ezelőtt megsértettem Domonkos Flórát!
Azzal körülbelül tisztában volt, hogy az inasa kinevetné, ha ilyet kérdezne tőle. Még azt hinné, hogy megbolondult. De nagyon elhagyottnak érezte magát ezen az éjszakán a tépelődésével, a megújult betegségével. Ha nappal jön rá a betegség, még csak segíthet magán valahogy. De éjjel! És ilyen egyedül!
Csöngetett az inasának.
A hálóköntösébe bújt, s miután meggyújtotta a lámpát, beleült a hintaszékbe. A lámpafénytől olyan volt az egész szobája, mintha kigyúlt volna. Vörös színben égtek a függönyök, a szőnyegek, a bútorok. Még a gondolatai is izzani kezdtek.
- A vége az lesz, hogy mégis megházasodom.
Idegesen nézett az ajtó felé, hogy az az inas nem jön. Másodszor is csöngetett, s voltaképpen tanakodni próbált, hogy mért is költi fel az inast. Mert szüksége nem volt rá. De embert szeretett volna maga mellett látni, akárkit, csak hogy éppen olyan egyedül ne legyen. Az jutott eszébe, hogy az ablakhoz megy, és elnéz az utca fölött. Talán botorkál már néhány ember a hajnalban, s az is megnyugtatja. De még sötét volt. Valami alaktalan feketeség hömpölygött odalenn, s a gázlángok táncoltak a feketeségben, mintha hajómécsek volnának, amik fellobognak-ellobognak, ahogy a hullámok rengetik a hajót.
A főispán visszaült a hintaszékbe.
- Most megházasodom, érzem. De abból a dologból, Domonkos Flórával, aligha lesz valami. Más után kell majd néznem. Voltaképpen nem is tudom, mit akarok én Domonkos Flórával? Szeretem? Öt esztendeig eszembe se jutott. És most is elég hidegen tudok rá gondolni, s ha valaki azt kérdezné tőlem, kit tartok a legszebb leánynak: Domonkos Flóra nem volna az első, akire gondolnék. Nem szép, nem is fiatal: magamnak is megvallom. Elfogultsággal nem vádolhatom magamat. Nem, én nem is vagyok elragadtatva Flórától. S mégis...
Kutatni próbált az emlékeiben, cél nélkül, csak úgy keresgélt valamit, ami talán érdekli, vagy eltereli a figyelmét Domonkos Flóráról meg az egész betegségéről. De akármilyen fiókot húzott ki: csak szürke, fonnyadt emlékek voltak benne.
- De valahogy mégis kedvesebb nekem Domonkos Flóra minden más asszonynál! - morogta lassan, s száz apró, rózsaszínű emlék járt az eszében. Jelentéktelen apróságok, de ebben a pillanatban mind Domonkos Flórát ékesítette, s a főispán úr egy kis izgatottsággal bámult maga elé a levegőbe, ahol a vörös színek tüzéből egy kicsi, kövérkés leány vált ki, mintha táncra készülne. Domonkos Flórát látta utoljára ilyennek. Valami mulatság volt akkor Várhegyen, s úgy beszélték, hogy az egészet a főispán kedvére tervezte Domonkos Flóra. Amolyan kicsinált mulatság, amelyiken feltüzesítik magukat a szerelmesek, amelyiken feltüzesítik magukat a szerelmesek, mielőtt az oltár elé mennek. A főispán is úgy képzelte, hogy trulajdonképpen az eljegyzésére megy. .S Domonkos Flóra jókedvű volt, majdnem szép. Folytonosan táncolt, s harmadnapra - kikosarazta a főispánt. Az ördög tudja, mi baja eshetett a mulatságon!
A kosárról jutott eszébe a főispánnak az inas, aki a második csöngetésre se mutatkozott.
- Hogy alszik a szemtelen fickó!
Bosszantotta ez az egészséges, mély álom, mikor ő a hintaszékben lesi a hajnalt. Egy pillanatig arra gondolt, hogy kimegy, és fölrázza azt a fickót, de nem tette, csak csöngetett harmadszor is.
S akkor valami zuhanást hallott az előszobában.
Fölkapta a kis asztali lámpát, és kisietett. Ott feküdt az inas, valami csodálatosan szánalmas állapotban.Cilinder volt rajta, elegáns ruha, felöltő, s a kezében egy kis ezüst sétapálca, melyet még a földön is urasan tartott a két ujja közt. De az arca össze volt törve, csurgott róla a vér, s a szeme kidülledt, mintha kikívánkoznék az üregéből. És nem tudott mozdulni az inas, de a nyöszörgésből olykor éneklésbe csapott át a hangja.
- István, mi bajod? - kiáltott rá a főispán.
Az inas fölnézett, és mosolyogni akart. Azt dadogta:
- Jó reggelt... már itt vagyok...
- Mit csináltál?
- Itt vagyok, méltóságos uram. Itt vagyok. Már nincs baj.
- Hát mi baj volt?
- Volt... volt... nagyon hirtelen akartam bemenni, mikor csöngetni méltóztatott...
Bután röhögött a főispán szemébe.
- Elestem.
A főispán most már világosan látott. A gazember mulatni járt valahol, fölszedte a gazdája viseltes ruháit, úgy feszített. Mikor aztán hajnaltájban mámorosan hazajött, meghallotta a csöngetést, s az inas ugyan gyors akart lenni, de a részeg megbotlott. Aztán megtörtént a katasztrófa.
Rákiáltott az inasra:
- Takarodj a kuckódba, s aludd ki magadat, te gazember!
Most is csak röhögött, de már fölkelt a földről. A kis sétapálcát forgatta az ujjai közt, s a másik kezével a cilinderét igazította helyre. Halkan, szaggatottan nevetett a gazdájára, szemtelenül vigyorgott a szemébe, aztán elindult a szobájába, mintha az utcán sétálna. Fütyörészett, a pálcikával játszott.
A főispán visszatért szobájába.
- Hogy kiöltözött a gazember! Megismerem rajta a ruháimat, de még a levetett szokásaimat is. Ahogy azt a pálcát forgatja, azt is tőlem tanulta el a zsivány.
A hintaszékbe ült, de már elmenekültek az emlékei. Csak azt a szemtelen fickót látta folyton maga előtt, aki elviseli a régi ruháit, a régi szokásait. Az járt az eszében, hogy az ilyen papagájlélek, amilyen tanulékony, talán a szavait is fölszedegette, és azokat kotyogja, ha idegenek közé kerül. Az ócska ruhákkal együtt az ócska természetét is leveti az ember, s az inas elviseli tán. Ki tudja?
Már éppen el akarta oltani a lámpát, mikor az inas szemtelenül közeledett az ágyához.
- Takarodsz mindjárt, gazember!
- Takarodom - motyogta az inas. - Csak kérdezni akarok valamit.
- Majd holnap.
- Most - szólt az inas, és a részeg ember csökönyösségével állt az ágy elé.
A főispán egy pillanatig arra gondolt, hogy galléron ragadja, és kidobja, de aztán eszébe jutott, hogy ez a fickó, amilyen mámoros, még ellenáll. Ah, holnap el fogja csapni, de ma okosabb, ha meghallgatja - gondolta magában, és nem szólt egy szót sem.
De szólt az inas.
- Méltóságos uram, nem az előszobában törtem össze magamat. Megvertek.
- Úgy kell neked, gazember.
- De nem tudom, mért vertek meg.
- Hát én tudjam?
- Talán. Elmondom, hogy mi történt.
- De gyorsan, mert kihajítlak a szobából.
Az inas úgy tett, mintha nem is hallaná a szót. A cilinderét, azaz, hogy a főispán cilinderét most se vette le, s a sétapálcát nagy gyönyörűséggel forgatta az ujjai közt. Úgy beszélt. A főispán meg azt gondolta, hogy reggel úgyis elcsapja a szemtelen legényt, és hallgatott.
- Az alispáné kertjében voltam. Sokan voltunk. Inasok, szobalányok. Aztán udvaroltam. Tehettem, mert elegáns gyerek vagyok. S aztán egyszerre nekem estek az inasok, és elvertek. Miért?
- Szemtelen voltál.
- Finom voltam, mert én finom gyerek vagyok. Azt mondtam az alispán szobalányának, hogy megcsókolom. Elfutott. Mondom: csak nem csúnya tán kegyed, hogy így elfut? Azt kérdi, miért volna csúnya? Hát, mondok, csak a csúnyáknak kell sokáig udvarolni, mert azok másképp el se hinnék, hogy az ember beléjük bolondult. A szépek mindjárt elhiszik. Azoknak nem kell udvarolni, azok megértik, hogy szereti őket az ember. Ezt mondtam, s az inasok megvertek, de a szobalányok se nézték összetett kezekkel. Hát miért?
A főispán valami szédülést érzett. Hirtelen kiugrott az ágyból, és most már nem habozott sokáig, hanem megragadta az inas gallérját, és kituszkolta a szobából. Minden vér az arcába gyűlt, és alig hallotta az inas makacs kérdését:
- Miért?
*
Már nem volt maradása. A függönyökön keresztül valami bizonytalan szürkeség szivárgott a szobába, pitymallott. Csak a főispán szeme előtt égett és izzott minden. Olyanforma láz vert ki rajta, mint a tudóson, aki álmában találja meg a probléma kulcsát, s fölébred a fölfedezésre. Ő is csak írni akart, azonnal.
- Flóra, megtaláltam. A régi cilinderem, kabátom, nyakkendőm és botom társaságában megtaláltam azt is, amit öt esztendővel ezelőtt mondtam. Az inasom viseli a ruhát is, a mondást is. És maga engem most akar büntetni egy elviselt mondásért? Hiszen elfelejtettem, mint a harang-nyakkendőmet, ami szintén nem divatos már...
Ó, most már emlékezett. Csakugyan mondott ilyen léha elmésséget a várhegyi mulatságon, és eszébe se jutott, hogy Domonkos Flóra megneheztelhetett miatta, mert mindenki tudta, milyen régen és állhatatosan udvarol neki a főispán. Flóra, amilyen romantikus teremtés, komolyan megbántódhatott, hogy neki azért kellett olyan sokáig udvarolni, mert nem szép. S hogy most még öt esztendeig várt, és megint megkéri, az persze még gorombább sértés. Hát annyira csúnya, hogy tíz esztendeig kell neki udvarolni, míg elhiszi, hogy valaki beléje bolondulhatott! Ó, az ember sose mondjon elmésségeket, mert mind hazug, és mind sért. Szegény Domonkos Flóra is megharagudott.
A főispán megsimította a szakállát.
- Mindegy. Csakhogy tudom, mit mondtam öt esztendővel ezelőtt. Most már rájutok arra is, hogy mit fogok neki mondani.
És rájött tényleg. Mikor áthajtatott Várhegyre, s megállt Domonkos Flórával egy ablakmélyedésben, úgy tett, mintha sehogy sem jutna eszébe a sértő mondás. Ellenben elfogta az áhítat, szent legendákra emlékezett, s felolvadt a Rákhel varázsának dicsőítésében, amelyikért hét esztendeig szolgált Jákob. Hét esztendő! Milyen csodálatos is volt az a Rákhel!
Domonkos Flóra izgatottan játszott a zsebkendőjével.
- Hét esztendeig udvarolt neki?
- Hét esztendeig szolgált. Szolgált, kérem, nem udvarolt. Úgy eszembe jut olykor, hogy maga is ilyen legendába való leány. Mióta szolgálók már én, hogy elnyerhessem... De hát csak szolgálok. Mit tegyen az ember?
Hét napid ideges volt Domonkos Flóra. Egy kicsit sok legendát kellett meghallgatnia. A főispán maga volt a biblia. És Domonkos Flóra a végin úgy érezte, hogy Rákhel. Érzékeny volt, s este odahajtotta fejét a főispán úr vállára. Ó, hiszen tíz esztendeig várt Rákhel is, nemcsak Jákob...
Forrás:
A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése