Bolondság volt nádhoz bízni,
Ki szépen föl szokott nőni:
De mihelt az szél kezd fújni –
Mindenfelé kezd hajlani.
Én is biztam egy nádszálhoz,
Ki elhagyott, hajlott máshoz;
Kiért immár végórámhoz
Közel vagyok halálomhoz.
Nagy örömöm siralomra
Régi kedvem óhajtásra,
Fordult bennem jajgatásra –
Kit nem felejt szivem soha.
Én te reád nem haragszom,
Én édes szép virágszálom,
Noha tüled meg köll válnom –
Ennek oka más, jól tudom.
Fekete jászban jár szivem,
Mert nincs immár semmi kedvem,
Hogy elhagyott szép szerelmem
Akkor érte búban estem.
Ily kedves jóakarómat,
Kézhez kötött madárkámat
Ki kivánta nagy sok jómat –
Elszalasztám szép sólymomat.
Immár bárcsak néha-néha
Lépnél az én szállásomra,
Hogy láthatnálak valaha
Az irigyel boszujára.
Az mit szivem nem reméllett
Mast szerencse abban ejtett,
Kiben szivem dicsekedett:
Rólam szive feledkezett.
Nincs oly öröm ki végtére
Ne fordulna keserűre;
Ne örüljön senki szive:
Míg madara nincs kezébe.
Oly nehéz madarat fogni:
Mint sebes szél után futni;
Vagy szerencsét hátul kapni
Az kit meg nem foghat senki.
De már bárcsak valahára
Repülnél az ablakomra:
Tudod sokszor galamb-módra
Csókot adtam ajakidra.
Siratnálak hogyha szánnál,
Megfognálak, ha megvárnál;
Eddig szivem enyém voltál:
Nyugszik szived immár másnál.
- Nem óhajtok csak hallgatok
Mert azzal sem használhatok;
Másoknak én példa vagyok –
Kérlek rólam tanuljatok!
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 157-158. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése