Bolondság volt… (virágének)

 

Bolondság volt nádhoz bízni,

Ki szépen föl szokott nőni:

De mihelt az szél kezd fújni –

Mindenfelé kezd hajlani.

 

Én is biztam egy nádszálhoz,

Ki elhagyott, hajlott máshoz;

Kiért immár végórámhoz

Közel vagyok halálomhoz.

 

Nagy örömöm siralomra

Régi kedvem  óhajtásra,

Fordult bennem jajgatásra –

Kit nem felejt szivem soha.

 

Én te reád nem haragszom,

Én édes szép virágszálom,

Noha tüled meg köll válnom –

Ennek oka más, jól tudom.

 

Fekete jászban jár szivem,

Mert nincs immár semmi kedvem,

Hogy elhagyott szép szerelmem

Akkor érte búban estem.

 

Ily kedves jóakarómat,

Kézhez kötött madárkámat

Ki kivánta nagy sok jómat –

Elszalasztám szép sólymomat.

 

Immár bárcsak néha-néha

Lépnél az én szállásomra,

Hogy láthatnálak valaha

Az irigyel boszujára.

 

Az mit szivem nem reméllett

Mast szerencse abban ejtett,

Kiben szivem dicsekedett:

Rólam szive feledkezett.

 

Nincs oly öröm ki végtére

Ne fordulna keserűre;

Ne örüljön senki szive:

Míg madara nincs kezébe.

 

Oly nehéz madarat fogni:

Mint sebes szél után futni;

Vagy szerencsét hátul kapni

Az kit meg nem foghat senki.

 

De már bárcsak valahára

Repülnél az ablakomra:

Tudod sokszor galamb-módra

Csókot adtam ajakidra.

 

Siratnálak hogyha szánnál,

Megfognálak, ha megvárnál;

Eddig szivem enyém voltál:

Nyugszik szived immár másnál.

 

- Nem óhajtok csak hallgatok

Mert azzal sem használhatok;

Másoknak én példa vagyok –

Kérlek rólam tanuljatok!

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 157-158. l. – Bp., 1903.