Itt születtem – e dombok
őrzik régholt ifjúságomat,
mint kurgánok
az elnémult vitéz
daliás karcsúságát.
Tejes fegyverzetemben
nyugszom bennük én,
minden gyönyörű
javaimmal.
Lábamnál nagylombú
kutyáim
függesztik rám örökre
szemüket.
Alattam vágyam
paripája,
az ágaskodó, ideges,
gyorskörmű deres,
kicsit
hátrahőkölve és
csótárosan.
Minden füttyöm,
minden parittyám
itt van velem,
és minden könnyű,
széptollú nyilam.
Ím, a pohár, amiből
ittam,
ím, a veder, amiből
itattam;
a késem, mellyel
annyi szép husángot
metszettem volt a
fiatal berekben;
simuló nyelű baltám,
mellyel szétzúztam
azt, ami egybetermett.
Csillagaim
- gondos homlokba
gyűjtve – körülöttem:
van még belőlük
jócskán,
pedig őskedvű, nyári
éjszakákon
tele marokkal szórtam
a koldus égnek.
És ím, egy rubin?
csupa tündöklő vér és
csupa kín;
egy lányról téptem le
– csókkal.
Ó, édes táj! Ó,
nagycsöndű Mezőség!
Lám, itt születtem –
s itt nyugszik belőlem,
mi szép volt.
Húsz éve? Ezer éve?
Ívükbe zárják
titkukat a dombok.
Hallgat az égbolt.
Rég volt.
(Forrás: A végtelen
mondat – Versek a szülőföldről 47-48. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest
1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése