Csepeli Sándor (1827-1893): Szólj!

 
Oh! ne kérdezd: lelkemnek mi fájhat!
Ha nem szeret már szived soha.
Szólj! Kié volt arcod hajnalának
Első gyermek édes mosolya?
Szólj! Szemednek hajnalcsillagába
Ki látta azt a bájvilágot,
Mit csak a sziv legszebb tündérálma,
s ez életben csak egyszer látott?

Szólj! Ki látta virágzó lelkedet
Észrevétlenül kinyilani?
Mikor így szólt egy hang, egy tekintet:
Ilyenek az ég angyalai!
Szólj! Szivednek első oltár lángján
Kinek fohásza szállt így égbe:
Oh! Istenem, e gyönyörü szép lyány
Édes jó lelkét bün ne érje!

Szólj! Zongorád hangja kit büvölt el?
Mig szíved dobogását verte,
S dalán eggyé lett az ég a földdel,
S örömre vált szívem keserve.
Szólj! Kit tudott egy szép tekinteted
S mosolyod megüdvezíteni?
S lelkem miért fájhat… nem kérdheted.
Megmondják e szép emlékei.

Egy cérnaszál mit ér?... Ah! de drága,
Ez tartja az igaz gyöngyszemet.
Lelkemnek ily drága gyöngyös szála,
Mi hozzád köt, - az emlékezet.
Inkább vegyék koporsó kötélnek,
Mivel szivem sirba eresztik: 
Mint hütlenül széttépjem, mig élek 
S elhullassam igaz gyöngyeit. 

Szólj! Mit érzesz a jövőbe nézve.
Lelkemnél van-e szebb csillagod?
Ha van: ragyogjon rád égi fénye!
Felejtsd el a lenyugvó napot…
De lelkemnél szebb csillag nem lehet.
Mint szemednél az ég sem kékebb.
Olvaszd csak át lelkedbe lelkemet,
S szebb csillaga nem lesz az égnek.

Szólj! S elnémul a sziszegő kígyó
Az a sok nyelv, mi rólunk beszél.
Boldogságunk festésére nincs szó,
Mit keblemen velem érzenél.
Az Isten egy szava egész világ,
s ez egy szava a lyánynál maradt,
Szólj! szeretlek… mond ki ez üdv szavát
S nem lesz senki nálunk boldogabb.

Vagy hát ne szólj! Némasággal ölj meg,
Nem szeretsz… ne mondd ki ezt a szót!
Minden virág elhagyná a földet.
Nem ragyogna fenn az égi bolt.
A föld az ég tudja mit szenvedtem
Csak a halál választ el tőled.
Ha boldogok nem lehetünk ketten:
Csak arra kérlek: szépen ölj meg!...

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 15. 14. szám