Csukássi József (1841-1891): Ne hidd oh dicsőség!…

 
Ne hidd oh dicsőség, hogy e lantnak húrja,
Kacér mosolyodra zendüle meg ujra,
Öblében a fájó hang vidámra vállott,
De nem a mért szemed fényes reá szállott.

Hiába mosolyogsz csalogató száddal,
Csalogató szádnak szédítő csókjával,
Keress mást helyettem, kiben még a lélek
Nem sejti öledben mily rideg az élet.

Költészetem, melyből este, viradattal,
Mint sugár a napból szerte ömlik a dal,
Rideg palotádat végkép odahagyta,
s most egy barna kis lány házi – pitypalattya.

Körüle évődik, neki dalol egyre,
Tanítgatja forró, örök szerelemre.
Odaszáll vállára és aggódva várja,
Vajh’ kis úrnőjének tetszik-e danája.

S ha néha egy dalnak szózatos accordja
Patyolatos keblét hullámzásba hozza,
s az érzés mélyéből szive hullámzása
Drága gyöngyöket szór szeme pillájára.

Hol a dicsőségnek olyan koronája,
Mely ily jutalommal a versenyt kiállja?
Hagyj el hát… miért is csalogatni engem,
Sz’ látod nincs utánad, bolondulni kedvem.

Voltam én is rabja fényes szemeidnek,
Jött a szerelem, s e láncokból kimentett.
És most kedvesemnek futó pillantása
Többet ér mint szemed örök ragyogása.

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 15. 12. szám