Oly csendes idő: a virág-
Lengést is meghallhatom;
De oly kisértő, ijelmes,
Ez az álló nyugalom!
S mégis mintha a távolból
Tompa zúgást hallanék;
S szememben bús káprázattal
Összefoly egész vidék.
Zúgolódik a harangláb,
S reszket tetőtül talpig;
S tetejéről a harangszó
Olyan visszásan hallik.
Pedig senkisem húzza, csak
Megmegkondul magától:
Tán boszorkánykéz illette,
Hogy oly mesés hangon szól.
Vagy valami elhagyatott
Nehéz beteg haldoklik,
S megszánta az öreg harang,
Hogy a lelke fuldoklik.
S a megtérés, az imádság
Szelleme ütődött rá,
Hogy egykét halálcsendités
Majd megszabadítaná.
… Minden esztendőben egyszer,
Akaratlan jön egy nap:
Melyen egész falu népe
Mesés tündérmámort kap.
Miden háznál csodálatos
Bús dolgokról beszélnek:
És megreszketnek leglágyabb
Fuvalmától a szélnek.
A legkisebb neszre, mozra,*
Keresztet vet mindenki,
Ráfogja hogy lelket lát, mely
A kulcslyukon most ment ki.
S velük, mint egy mesemadár
Úgy játszik a képzelet.
Nem kell egyéb csak a mesét
Egy vén asszony kezdje meg.
Ha benéz a kútba, halál-
Főt lát, mond, a fenekén;
S egy idegen kutya vonít
A nyílt pitar küszöbén.
Az udvaron halálmadár
Birkozók a kakassal;
S ha a kakas hátrál, a ház
Legkedvesebbje meghal.
Kirepülnek a duczból a
Galambok mindenfelől:
S szomorúfűzfára ülnek,
Egyszerre seregestől.
A kis fecskék a fészekből
Kihullnak a fal alá:
A nélkül hogy emberi kléz
Vagy akármi bántaná.
Halálfejes fehér lepe
Röpül be a szobába:
S ráül ott a feszületre,
A Krisztus homlokára.
Azt jelentve: csak e menthet
Meg a veszedelemtől:
Ennek könyörögjön a nép
Isteni szerelemből.
- Ha tél van: fehér pacsirtát
Láttak, mond, a szemeten;
Úgy szólt mint a szent orgona,
Oly szépen keservesen.
Ha nyár van: azt mondják, hogy a
Verőfény oly halottszag!
S télben: hogy sok friss vér csepeg
A holdból éjfél alatt!
Jaj be piros ez a hajnal!
Mint a kiontott friss vér;
A nap arcza is oly véres,
Ha kél s ha nyugodni tér.
Felhő áll a falu felett,
Oly halottképű ború:
Villáma úgy kerekedik
Mint egy vérszín koszorú.
Az egész nap oly szédítő!
A szív oly terhes, nyomott!
Nagyon sokan a templomban
Töltik az egész napot.
S megszólal a falusi nép,
H á b o r ú r a gondolva:
„H e j v a l a h o l a v i l á g o n
„Na g y o n v é r e s n a p v a n m a!!”
A nép babonákban érzi
A világ nagy napjait:
A földrengés, a forgószél
Sejteni s hinni tanit. -
(* A mozdulat, mozzanat gyökét, valamint temérdek gyököket széltiben használnak, mi irányul lehet mind mindennapi közönséges szóbeszédeink, mind irodalmi nyelvünk további alakításához, gazdagításához, - azon körülmény is mutatván, mily nélkülözhetlen szükségünk van még a szavak elemezésére, a gyökök meghatározására, hogy rímünk rendkívül kevés van, s az egész rímmennyiséget, melyet a költők forgatnak, kevernek, asszonanszíroznak röviden össze lehetne számítani, mely a magyar költőnek mindaddig szűk, nehéz korlát leend, míg a gyökök használatba vételével életbe léptetésével, koldus rímmennyiségünket meg nem százszorozzuk.)
Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése