Tóth Kálmán (1831-1881): Merengés (1855. november)

 
Csaltál volna engemet meg,
Vagy hagytalak volna én el,
Szívünk mégis birna talán
A gyógyulás reményével.
Csak úgy el ne váltunk volna
Ártatlanul mind a ketten,
S még is úgy, hogy vádolhassuk
Én tégedet, te meg engem.

S mint a fölvert viz sugári,
Egyre nőnek majd e vádak,
S ha eleget szenvedénk már
Daccá lesz a bú, és bánat.
És a lánczok szétszakadnak,
Mik még minket összekötnek,
S bár viseljük mindörökké
Ah nem forrnak eggyé többet!

Megpróbálunk majd feledni,
S feledünk is erőszakkal,
S csinálunk uj boldogságot,
Ah! de ez csak mást vigasztal.
Oh csak másnak fog tetszeni
Ez uj élet, ez uj virág,
De minekünk mit fog érni,
Ha mi tudjuk, hogy csak csinált.

És a hamis élvek között
Föltámad az igaz emlék,
S elmerengünk mind a ketten:
Mintha épen együtt lennénk…
Mintha tegnap ültünk volna
Egymás mellett utoljára.
És folytatjuk beszédünket…
És ébrednünk kell utána!

Sőt meglehet mi is hisszük,
Magunk is, hogy már feledénk,
De szállni fog minduntalan
Egy nap sötét felhő felénk.
S még erre is ráfogjuk majd
Hogy betegség, avagy bármi,
Pedig a mi szakadásunk,
Lemondásunk fog úgy fájni.

És nevetség, hogy lehessen
Nekünk más örömben hinni,
Csak szerelem kell azoknak,
A kik úgy szerettek, mint mi.
Oh de szépen is szerettünk
Elfeledve a világot,
Nem is tudtuk, hogy van é más,
Csak csillagok, meg virágok.

De a világ tudott rólunk,
S öszveesküdt mi ellenünk,
És tőrt adott kezünkbe, hogy
Egymás gyilkosai legyünk.
Fölébresztett álmainkból
Fölébresztett, de csak félig,
És mi nem is tudtuk hogyan,
Csak ontottuk egymás vérit!

Uj álomtól e mély sebek
Minket már most megfosztanak -
Nem is tudjuk, hogy mit tegyünk -
És a világ nevet, kaczag.
Örülnek hogy kijátszották
a két legszeretőbb szivet,
Jer, játszuk ki mi is őket,
Jer, jer, halljunk együtt mi meg.

Oh ily halál oly életnél
A mi ránk vár, szebb lenne, szebb;
Oda jönnének esküdni
Sírunkra a szerelmesek.
Porainkból emlék lenne,
Életünkből egy szent rege,
S nekünk aztán az isten is
Uj világot teremtene. - -

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.