Ne légy irigy kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Ama büszke palotának
Nagy a fénye, nagy az – árnya!

Te pihensz az éjszakában,
Ott világos inden ablak;
Beteg ember vagy halott van
A háznál, hol így virasztnak!

Ne légy irigy kicsi kunyhó,
Azoknak kik ott születtek:
Ki tudja hol lész haláluk
Odafent-e vagy te benned!?

Ne bánd hogy szük, alacsony vagy,
S ott nagy termek, boltos ívek;
Közel vannak itt egymáshoz,
Távol vannak ott a szívek!

S hogy a súlyos munka népe
Szűken bánik a kenyérrel:
Fenn párolg sok drága étek
S egy ízes falat se kél el!

És ha vész összedönti
A kunyhót a palotával,
Büszke tölgyet, gyenge bokrot
Haragjában porba ágyal:

Szűk örökje a kinek szent,
Felkél a kunyhó lakója,
Más falat rak a romokból,
Szarufáját összerójja;

Oltogat, nyes, - fája, földe
Ujra sarjad, ujra zöldül;
Gyógyul a ház, gyógyul a szív
Lassan lassan mély sebéből;

Visszatér az elveszett mult,
Visszatér a régi fecske:
Ugy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy fecsegve!

De romja a palotának,
Feketülve ott hever még,
Önmagára szomorító,
Volt urára vádló emlék!

Ott veszett az ősi czimer,
Az elődök képe, kardja,
Nem akadt ki az ereklyét,
A rom közül kikaparja!

Még a föld is összerendült
Hogy a kastély összeomlott;
Most növeszt rá szánalomból
Sűrü burjánt, kúszó lonczot.

Ne légy irigy kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Benne fénynek, hatalomnak
Nagy az éra, nagy az árnya!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.