Tamás Lajos (1903-1960): Két vers

GUNNYASZT AZ ŐSZ

Gunnyaszt az ősz a magyar tanyán.
Két nagy ökle van, azzal kapaszkodik a háznak
Horpadt fedélnek s néhány akác sárgán
Búsul az udvaron, a szél, a szél, faleveleket kavargat.

A tüzek kiégtek, a nap se üt, de a mélyben
Már a viz gyülemlik, fojtott szava van.
Fekete, mint a tinta, láthatatlan, akár az éjjel,
Esők, patakok, jég, források rakják össze, csöppre csöpp.
Feszegeti a burkot, a kérget, roppant nyugtalan,
Csak a sugarat várja, hogy kilendüljön
Fehér taréjjal, szabadon.

TEMETŐ ÉS BÖLCSŐ

A mélyben él, lélekzik, tekerődzik
Kis hal, agy hal, rák, kagyló és moszat.
Mi csak sétálunk s néha a vizet nézzük,
De nem tudjuk, mi van a tükör alatt.

Siet a viz, valaki kergeti le a
Hegyekből anyja, a tenger felé,
Sokat lát, sokat akar, bukfencet vet,
Olyan a mosolya, mint a gyermeké.

Néha csillog, mint a gyik páncélja,
Néha vörösen izzik, mint a bősz harag.
Folyó, mely ártatlan, csöndes s ha
Éhes, akkor a partba is beleharap.

Dicsérik, szidják,  életet ad,
Kerteket öntöz és életet fejt.
Szennyes hulláma elsodorja a
Felhőkarcolót és a hangyabolyt.

Temető és bölcső a folyó ágya.
Élteti és elpusztítja a vetést.
Mi hajtja a vizet hiába kérded,
Csak habot látsz, csillogást, törtetést...

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október