Lévai József (1826-1918): Hangok

 
I.
HULLÓ CSILLAG

Hulló csillag fénye lobban,
Nincsen nyugta a magasban…
Álld el utját s fölleget vesz
Meggyuladt tüzére
Hogy ne hulljon a magas menny
Kéklő tengerébe!…

Parancsolj a zivatarnak,
Zugó szélnek bősz viharnak.
Szólj hozzájok esdekelve:
Jobb, ha visszatérnek,
Sötét völgyben, zöld erődben
Béke int feléjek!…

S hulló csillag ha megáll is,
Szélvészt ha meglánczolnád is:
Röptében az én szerelmem
Soha ki nem fárad,
Rohan velem, míg elemészt
Hogy ha megcnem áldhat!

II.
ÉLET ÉS HALÁL

Sötét palástot ölt a hajnal,
Pirosló arcza elborul
S vihar zúg rám dübörgő zajjal
A felhős ég határiról. -
Gyöngyhabja az örömkehelynek
Ürömmé válik ajkamon:
Képzelve, hogy bármint szeretlek,
Sosem birhatlak, Angyalom!

S ha a remény hozzám hajolva,
Tünődésekben fölkeres,
És biztató hangon susogja,
Ne csüggedezzél csak keress!..
Egy percz alatt fényes mennyország
Lesz nékem a mult és jelen
S ez egy percz is örökboldogság,
Mert véled osztva képzelem.

III.
FECSKE MADÁR

Vidul az ég, zöld a határ,
Szállj le hozzám, fecske madár.
Szállj le hozzám, gyász ne legyen rajtad,
Zendüljön meg dalra szokott ajkad.

Bánat ölyve jár utánad,
Pihentesd meg röpke szárnyad,
Ne menj messze, im itt a hegy oldal
Ismerősed, vár baráti szóval.

Mint pillangó a virágom,
Pihenj meg e régi fákon,
Minden bokor érkezésed várja,
Lombja reszket, hogy le röppenj rája.

Tudod, hogy e bokrok alatt
Vidám napok árnya mulat,
Itt szoritott először keblére
A szerelem hajnali tündére.

Itt susogott néha felém
Bűvösen a csalfa remény,
Föl magasra lelkem innen hágott,
Rózsaszínben látni a virágot.

S mindaz a mi elborula,
Földerülhet véled ujra
Szárnyaid még uj örömet hoznak
Díszeül egy második tavasznak.

S ha látod, mint játszik velem,
Régi híved, a szerelem:
Soha se szálj tőlem más határra,
Emlékezet, hű fecske madárka!

IV.
ALSZIK A TERMÉSZET

Szét szaggatott felhők az égen,
Tolvajszél futkos a sötétben,
Pillantási a csillagoknak
Nagy félénken itt-ott lobognak…
Hiában nézek vágyva fölfelé,
Ott a reményt a kétség elnyelé.

S itt lenn körültem a vidéknek
Pásztor tüzei már nem égnek
Elcsöndesült a föld határa,
Sürü fátyol borult arczára,
Álom viraszt az ég és föld felett,
Ringatva a megfáradt életet.

Alusznak a fák, a virágok,
Titkon hull a harmat reájok,
Arany fürtökkel, biborajkkal,
Távol szenderg a rózsa hajnal;
Galambom is lezárta szép szemét,
Egész világ setét, setét, setét!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.