C a n t o III. 88-89.
Oh menny költészete! Szép csillagok!
Ha olvashatnók fény-betűitek
Jóslásait!… Oh megbocsássatok
Hogy a magosba vágyván, veletek
Rokonságot köténk; hogy nemzetek
S magunk sorsát keressük nálatok.
Szépség és rejtelem van bennetek,
S mi oly epedve csüggünk rajtatok!
Hír, kéj, nagyság – nekünk megannyi csillagok!
Ég és föld csendes, bár nem álmodik,
De nem lehel, csak érzéstől remeg;
Hallgat, mint ki mélyen gondolkodik..
Ég s föld csendes… Fen a csillag sereg,
Lenn szunyadó tó, hallgató berek
Beléletökbe mélyedének el, -
Hol minden súgár, - a lég, - levelek
Éreznek, élnek, ahoz nézve fel
Kinél minden életre, védelemre lel!
C a n t o IV. 179-184.
Zúgj, háborogj, mély sötét kékü tenger!
Hajók rajtad nem hagynak nyomokat.
A földön mindent romba dönt az ember,
De partodon hatalma megakad.
Itt minden rom tied! Itt nem marad
Emberi rontás árnya… egyedül
Ö n m a g á é, ha elnyeli a hab,
S int eső csepp a mélybe elvegyül,
Sirdomb s koporsó nélkül, ismeretlenül.
Ösvényiden nem hagy nyomot; meződ
Nem kamatoz neki. Felemeled
Haragod ellene s lerázod őt,
Föld-dúló ereje nem bir veled.
Föl dobja őt az égig kebeled,
Silány reménye kikötőjeig;
Tajtékodtól elzúzva hengereg,
Mig nyögve ujra földre leesik,
S dühödtől öszve morzsolva ott feküszik.
Az ágyu, melynek torka menydörög
A villámitól a szikla vár remeg,
Hogy fejdelem s nép reszket, könyörög; -
A tölgy hajók, mik rajtad rengenek,
s építőik, a gőgös emberek
(Uraidnak nevezvén magokat):
Mind, mind neked könnyű játék szerek,
Mint hópehelyt nyeled el azokat;
Hullámod örvénylett ott Trafalgar alatt!
Nagy birodalmak voltak partidon;
Elvesztek megváltoznak, - de te nem!
Hol Róma, Hellász? … annyi hősi hon!
Te láttad: mint jött a veszedelem,
Mely elsodrá őket könyörtelen, -
S idegen rab most fölöttük az ur!
Határuk pusztaság! De tükreden
Barázda sincs… s a sima kék azur
Egykép mosolyg, öröktől változatlanul!
Te dicső tükör, hol a Véghetetlen
Arczát viharban tükrözi! A hol
Csenden, szellőben, orkán-itéletben,
Ha jég tolul – vagy hő aszály honol,
A végtelenség őshatalma szól!
Felséges, egy, örök, határtalan!
Még iszapod formátlanságiból
Is rémek kelnek szörnye, zordonan:
S te urok vagy, erős nagy, vetélytárstalan!
S oh! Én szerettelek, nagy oceán!
Gyermek valék, s gyönyör volt rengenem
Mint buborékod, árjaid után
Odább, odább… és nem volt félelem
Szivemben; és ha olykor rémesen
Felzúdulál, még az is jól esett;
Gyermeked voltam úgy tetszék nekem,
Oly bizva álltam vész s habok felett,
S megsimogatta kis kezem sörényedet!
(* Chile Haroldban, hol minden nyomon nem csak az eszmék és kifejezések tömöttségével, de a forma rendkívüli nehézségeivel is kell a fordítónak küzdeni, - inkább mint bárhol egyebütt szabad legyen az olvasó elnézésére számítnom. Sz. K.)
Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése