Arany János (1817-1882): Emlények

I.
Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hir nekem mesét
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom, én mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.

Igen, a hir halálod
Kimondani haboz;
S hogy an ehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, a midőn elillant,
Távolról vissza csillant
Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom
Éjente képedet4
Sirból megannyi árnyak…
S kik onnan visszajárnak
Hoznak-e életet?…

II.
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugoszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi özt
Nincs egy Antigoné
Ki sirját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve
Virággal hintené!…

III.
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az Egy gondolat.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat, vagy fél őrülés.

Melly a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maroknyi por!

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, a mi fáj, ez a vigasztaló.

A köny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyja nagy szemét,
Gyakran érzem lebegni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimitja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…

S döbbenve ismerek föl rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellem ujja von.

„Övé! Kiáltom- ez, ez itt övé;
A szin  e r ő s, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet -
Múlass velem soká szelid emlékezet!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.