Petőfi Sándor (1823-1849): Lehel kürtje (Töredék egy népies hőskölteményből.)

 
Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
Rá a jó Isten tízannyi áldást rakott
Mint igazság szerint a mennyi illetné;
Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kanaánt,
Hol megdönti saját terhe a gabonát,
s hol tűzzel van tele a szülő gerezde:
E szép országot, a nagy Árpád szerezte.

Mert nem Ádám Éva óta mienk e föld!
Messze, Ázsiában lakozánk azelőtt,
Messze Ázsiában, a világ más részén,
Kaspi tengeren túl, Aral tó környékén.
Irtóztató távol van az a hely innét!
Ha megmondanám: hány mértföld? El se hinnék.
Hejh az volna kulacs, az vón a tarisznya,
Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan;
De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban.
Rengeteg erdőkben magas füvek nőttek,
Nyargalózó vadak nem tiporták őket,
A hol meg kellett vón ló barom számára,
Vala a mezőkön a legelő árva.
Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
S indúlnak keresni. Hol vagyon jobb ország.

Tőlök napnyugotra, - így szólt a hir szája, -
Fekszik Attilának egykori országa,
Szörnyű Attilának, Isten ostorának,
A magyar nemzetség dicső ős apjának.
Fölkeresik, - abban állapodtanak meg -
Fölkeresik, akár meddig tévelyegnek.
És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos,
Ezt szólitották föl: „Vezess minket mármost,
Józan okosságod vezéreljen bennünk,
Ha lehetséges a kívánt földre mennünk;
Mint a darusereg az előljáróját,
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a tiszta folyóban,
Hol Attila alszik három koporsóban.”

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
A magyarság véle vándorolni kezdett.
Meddig vándoroltak? A jó Isten tudja;
Mint a csillagok közt a nagy országútja,
Itt alant a földön oly nyomot hagyának
Magok után hosszan, a merre csak jártak…
Csakhogy nem fehér volt e nyom, mint az égi,
De sötét piros, mert vérrel festették ki.

Esztendők múltán nagy hegygerincen álltak,
A hegy tetejéről tenger síkra láttak.
„A határt elértük, - monda Ámos nékik,
Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegeket híják Kárpátok sorának,
És itt hála neked! Magyarok Istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
Fejér a fejem, int e Kárpát hegyei:
Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
De a fejem havát lenem olvaszthatja.
A méltóságot átadom, mit adtatok,
Az új csatákra új vezért válasszatok.
Rám nézve két határ e hely bizonyára:
Jövendő hazánk és életem határa.”

A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszúl,
Mert azon a helyen Istenben boldogúlt;
Leszállt fejér feje a fekete földbe,
Zöld mohos sírhalom domborúlt fölötte.
Körűl állta sírját az egész magyarfaj,
S esküt tett le, felhőtszakgató morajjal:
E szent helytől kezdve, kezökre kerítik
Az egész tartományt, mely előttök nyílik.

Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád:
Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra állitották, úgy emelték fel őt,
Ekkép mutatta meg magát népe előtt.
E nép pedig rajta hogy ne örült volna?
Képére volt írva harczok diadalma!

Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
Az időt ünnep lakomákkal töltvén.
Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza keresztelő tora.
Negyvenegyedik nap, a midőn megviradt,
Ifju  L e h e l  ajkán a kürtszó megriadt…
Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr
Nem téli bunda volt, csak nyári könnyű szűr.

Takaros legény volt Lehel akkor tájban,
Ott benn született még, messze Ázsiában,
Ott látta először a szép napvilágot.
Már gyermekjátékból párduczra vadászott,
S gyermekjátékot még alig hogy felejtett,
Mikor nyilával egy elefántot ejtett;
Kivette, és kürtnek csinálta agyarát,
A czifrát tulajdon keze faragta át.

Gyönge tüdejének erős volt még a kürt,
De ő mindenféle nehézséget legyűrt.
Vadon erdőkbe járt magányos sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje fuvására.
Makranczoskodott a csont soká, de végre
Szépen rátanúlt az engedelmességre,
S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
Jeladó volt, hogy ha mentek ütközetre.
Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett
Öntene szivökbe nyári nap meleget.
Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,
Fölzúdult a tábor, mint megannyi sárkány.
De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek,
a hazaszerzésben hogy részt nem vehetnek.

Szétment  a magyarság, nyúgotra keletre,
Zászlóikat mindig szerencse követte.
Nem kimélték a vért is, nem az életet;
De jutalmak ez a gyönyörű haza lett!
Öt esztendő után, Tokaj s Ménes borát,
Buzáját az alföld, a Balaton halát,
Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe
Aranyát ezüstjét, magyarnak termette.

Lehel ifjusága e csatákban telt el;
Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
S a türelmes galamb, gyönge erejével
Nem győzött repülni Lehel saslelkével.
Volt mégis  kedvese, a kinek szerelmet
Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett,
Kit nem adott volna a félvilágért sem…
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

Hogy szerette kürtjét! Meg is érdemelte,
Nem csontdarab volt az, de tulajdon lelke.
Mit elméje gondolt, a mit szive érzett,
Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égi háború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágról ágra.

Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
Ki-kiszállt a kürtszó Lehel sátorából.
Ott benn ült a vezér, kürtjét fúvogatva,
Elgondolkodott a katonaság rajta…
Ilyenkor nagy volt a csend, még a paripák,
Azok is, a füvet lassabban harapák,
Mintha csak félnének csendzavarók lenni,
Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

Egyik másik tűzhöz oda ültek többen,
S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
Akadt köztök legény, a ki suttogólag
Magyarázgatta a többi hallgatóknak:
„Halljátok, jol jár az esze? Ázsiában,
Születő földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet fújta, mikor elindultunk onnan,
Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyá…
Mert az ember mégis csak sajnálta, vagy mi.
Az igaz, hogy napról napra lett soványabb;
De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Osztán meg: ki tudta? Czélt nem vesztünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk vón a hosszú bujdosásban,
Mint üstökös csillag az ég távolában.

Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk…
Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyéről először tekinténk
Le e szép országra, mely most már a miénk.
… Mily rivalgóhangok! Azok a vén kövek,
Mikor meghallották, hosszan döbörögtek;
Elküldték keletre, nyugotra, szerteszét,
A kürt harsogását, a nemzet örömét.”

A magyarázónak itt megállt a nyelve.
Mindnyájan felzúgtak, vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel versenyt kurjongattak,
Emlékére ama nevezetes napnak.
De az örömlárma nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta kesergővé válik.
Neki búsul a kürt; hangja méla, tompa,
S bele belemerül síró fájdalomba.

Nem egyéb volt ez, mint temetési ének,
Azok temetésén, a kik elesének
A Latorcza mellett, a legelső csatán,
Melyet a magyarság küzdött az új hazán.
Ennek hallatára, szépen alább hagytak
A kedvökkel, a kik előbb kurjongattak.
Elalélt a víg zaj, s a múlt emlékére,
Nem egy köny perdült a vitézek képére.

Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka!
Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta.
Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott.
Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már,
Napestig oldalán lógott, akár hol jrt.
Éjjelenként pedig, od’ a párducz bőrre
Tette maga mellé, s álmodott felőle.

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.