Madách Imre (1823-1864): A könyek

 
Három cseppet külde isten
Égből e szegény világra.
Ez legen szivünknek, - ugymond
Minden kinja, boldogsága.
És ez első csepp lehullott,
Lány keblén virág füzérre
S lett belőle tünde harmat,
Lett belőle lány könyűje.
Éltető az a felderitő,
Enyhe hervadó virágnak, -
Édes kinos gyöngye ez szünk
Vágy- s reménydús korszakának.
S hogy ha lány-köny hull az arczra,
Szebben fejlenek virági;
Hogyha lány sir, bánatából
Uj menyország mosolyog ki -
És a másik csepp lehullott
Edzett férfiu-kebelre,
Szirtet ért ott, és lepattant
Eltarolt mezőre esve.
S férfi-könnyé lett legottan,
Lett legottan jégviharrá,
Mely csak akkor oszlik el, ha
A mező leverte tarrá.
Férfi-könnyé, mely a keblet
Meghasítja, hogyha csordul,
S visszafoly a szivbe, ott hogy
Elrejtőzzék drága titkul.
S im lehull a végső csepp is,
Bujdosó hazafi-fejre,
Száraz ágnak nem kell harmat -
És tovább hull a tengerbe.
Ottan nyugszik a fenéken,
Híven óvja őt a tenger.
Híven óvja honfi keble,
Egynek tartván életével.
Csak ha fergeteg a tengert, -
S vész a szent hont felkeverte:
Akkor jő fel napvilágra:
Honfi-sziv, és tenger gyöngye.

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 12. szám.  Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.