I.
Boldog isten! Kegyelmedet koldulom,
Kín s szerelmem bilincseit hordozom.
Nincs a rabnak – nevem nekem sem lehet,
Mondjanak bárkinek, - minek, jól vagyon -
… Kell-e éltem? – ha kell, tiéd, elvehet’d,
Nem szabódom, rabod vagyok angyalom!…
A tudákos ne mondja rám hogy ’bolond’
A miért ily tudatlanul szól dalom;
Fülemüle szokásaként a rózsát,
Mennyi csak van, dalaiba foglalom: -
Kapzsi szem csak gyümölcs után tekinget
Mig virág kell nekem s egész kert, fa, lomb.
Lény, alak, szin elég neki, én pedig
A teremtő-erő jelét bámulom
S búval ejtem ki azt a szót, a mivel
Más egyébről hiába kell szólanom!
Nem szeret vagy szeret, - legyen bármelyik
Én szerelmem magamba nem fojthatom:
Életemtől ha válni kell, kész vagyok,
… Jaj de tőled, te tőled nem,angyalom
És ha végig te Sz’adival s én veled…
E világon lehetne-e, s mi bajom!
II.
Be sokára hajnalodik, be sokára kél fel a nap, -
Álmodozom a tarka álmak elaludni mégsem hagynak.
Oh te reggel! Merre késel, lelkem úgy vár, egyre viraszt -
A müezzin nem kiált még, vajon hát ez mit akarhat?!
Berekedt-e torka minden kakasnak hogy egy sem ébred, -
Fülemüle egy sem él-e, - ez a holló száldogál csak?
… De talán te kérdezed, mért lesem, várom úgy a hajnalt, -
Mivel akkor – úgy reménylem – leplezetlen láthatandlak.
Uram isten! Add megérnem, ha tovább nem hagysz is élni,
Boldogabb ki vizbe fullad, mint kik egyre somjuhoznak!
Ki nem állja szívem a bút, mely miatta öldököl, tép, -
Keselyünek körme, halál szegény zöngő kis szúnyognak!
… Mivel érdemeltem azt, hogy gonosz ellen-kézre adtál?
Kezed öljön, ontsa vérem, bűnömért hagyd így lakoljak!
Mind hiába árva Sz1adi! Meg a kőszív úgy sem indul,
Nem, ha szinte könyeidtől köve járna két malomnak;
Szegény koldus, más kilincsen ha zörgetsz, tán észrevesznek, -
Itt hijába esdekelnél, soha csak jó szót se’ dobnak!
III.
Ez az édes, andalitó mámor el ne hagyjon engem;
Ez az én – nem én vagyok már, de te élsz az én szivemben!
Az az égi fölkelő nap ha jön este meg letünik,
Nem ily kósza vagy te, oh nem, ragyogásod véghetetlen!
Ha eszembe vettem olykor, keserite aggodalmam.
De ha ujra rád tekinték, tovaszállt s bánat menten:
Nem is ér fel azzal a föld s világ minden drága kincse,
Ha szerelmed üdvöt igér lánggal égő két szemedben!
Hisz’ a bölcs is erre számít, ez az a mi jóra készti,
szeme kibla-köre* néz, hogy ne magát, - ha’ mást szeressen.
Oh te bölcs, ki üdvre vágyol, hagyd keressem én is üdvöm
Te a jámbor élet útján, én epesztő érzelemben; -
Ez az a mi összezuzza kebelét a bősz irigynek,
Ez az a mi egyesiti kebleinket idvezülten!
… De ha sorsod a szerencse zaboláját kivetette,
Letehetsz a szép reményről, az a menny a földre cseppen!
… De azért a hütelent meg ne sirassad árva Sz’adi,
Lesz, ha kell ma, egy helyett száz, - tehetnél-e helyesebben?
IV.
Bort, ha mondom!… h’sz innen onnan égre száll
Barna tojás-héjjból a hajnal madár.
Mámoromnak is szakuljon föllege,
Bort, ha mondom, - szinig álljon a pohár!
Illatában leng az éden lágy lege,
Hogy ha csordul égi hangon e hab-ár.
Bő szerelmem bő keserve lelkemen,
Jaj de mégis és azért is kedvsovár;
Kedvsovár és kedvesemnek rabja bár,
Bort ha mondom!… hol a legnagyobb pohár?! -
(* Mely a napkeleti részt jelöli a mesékben, merre imádkozás közben fordulni kell.)
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése