Tóth Endre (1824-1885): Oh örülj…!

 
Oh örülj én szépem! Még hüvös a reggel,
Még árnyas fák néznek a rónai érbe;
Még köszönt a virág a te szép neveddel,
Még tükröd a harmat a fühegyen ége.

Még madárénektül zeng a levegőég,
Édes hang tölti be a széles rónákat;
Tarka pázsitjára nem vet a felhő még,
Legfölebb ha néha egy suhanó árnyat.

Még elődbe hajlik lombjával a faág,
A fakadó bokor lábaidhoz térdel…
Mindenét kinálva erőszakolja rád,
Hogy, ha el nem érnéd kis kezeddel, érd el.

Pillangók repülnek reszkető hullámon:
Ifju vágyaidnak feltámadt tündéri:
Egykor elszállottak tőled mint az álom,
Most nem kell futosnod, kezed mind eléri.

Illattól terhelten jön a csendes lebel,
Távol kéklő hegyek, a mult erdejébül…
Szied az illattól, melyet reád lehel,
Titkos emlékidnek gyönyörébe szédül.

Oh örülj én szépem! Mosolyodtul nyerjen
Lombok nyilásin át dics sugárt e szent hely,
Mint rejtett vallásház, melyet hű szerelmem
A multért a jövő templomául szentel.

Oh örülj! Lebbentsd el szellemed szárnyával,
Mely elborít tőlem, lelkedrül az árnyat;
Melyre minden egyes pillantásod rávall,
Bár tagadja ajkad, hogy névtelen bánat!…

Avagy a multakon ábrándozó lelked:
Visszanéző madár, szállván a tengeren?
Ohajtva a multat, a jövőért repked,
És sivár néki a mindig tartó jelen!? -

Valamint az álom az alvás ábrándja:
Ah minden ábrándunk az ébrenlét álma…
Épitsd az eszményit lenn a valóságra-
Együtt üdvezülés, kárhozat szétválva.

Jöjj! Hadd ábrándozzak álmodó lelkeddel
A távol jövőért és a multba vissza…
A mi itt volt s ott lesz. Szivemben leled fel
Mig lelkem rám tapadt szemed fényét issza.

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.