A költői pálya jószerivel egyetlen radikális poétikai fordulata, a Második születésem (1967) a korábbiaknál nyíltabb, dinamikusabb, modernebb struktúrákban új, szuverén programot bejelentő nagy vállalkozása óta Csoóri Sándor az emberi egzisztencia bárminő korlátozottsága elleni morális tiltakozás megszólaltatója. Alakzatainak a kritika által bőségesen - mégis inkább csak szőrmentén - elemzett rapszodikus-elégikus monotóniája ebből a gondolati és erkölcsi koncentráltságként is fölfogható változatlan célképzetből és a szolgálatába állított művészi (valamint közéleti) szerepből ered. Egy kegyetlen sorscsapás - Nagy László 1978 januárjában bekövetkezett, korai és váratlan halála - miatt az a feladat, költői szerepkör is részben Csoórira testálódott, amelynek ő majdnem az indulásától várományosa, sőt részese volt, de amelynek lineárisan átvehető, kontinuusan folytatható mivoltát jómaga sohasem hirdette. Testvéri barátjának ostorozó szigora historikusan más természetű, kiéneklésében pedig változatosabb, iskolázottabb, időnként játékosabb és humorosabb, mint amit a saját egyhúrú versbeszéde megenged. Az általában a szabadvers keretei között érvényesülő monotematikusság persze konzekvens jelenvalósága miatt még nem csökkenti e formavariációkat villámoltató, súlyos képekkel mennydörgő, a szivárványos csöndek meghittségére és mélabújára is fogékony líra értékét. A fő tárgy, az egzisztencia korlátozottsága egyébként is terrénumokra oszlik. A szerelmes férfi tizenöt évvel ezelőtti fátuma, kedvesének betegsége és halála ugyanúgy ide tartozik - és a K. É.-versekben máig hangot kap -, mint a zoon politikon szabadsághiányos beszorítottságának etikai fokozatai, vagy a morális kérdésekben nehezen mozgósítható, eltunyult átlagpolgár öntudatlansága, a nemzeti közösség létére is kiható önsorsrontása.
Bár a lírai műnem karaktere folytán ez a műfajcsoport szinte mindig a versbeli egót hívja főhősül s marasztalja a középpontban, Csoóri Sándornál különösen kitüntetett az én - és az énkép - fontossága. Ennenmagát változatosan, roppant láttatóan portretizálja. Önarckép-költeményeinek száma nagy, cím szerint is (Egy régi fénykép; Önarckép, párás tükörben; Rejtett önarckép stb.) - s a legtöbb az alkotói közérzet, hangulat aktuális végleteihez igazodva vagy az önfelnagyítás, vagy az önkicsinyítés eszközeivel él. Az előbbinek a tárházát gazdagítják a Tavasz van, úrfi Adyjára emlékeztet, a „Seregben kell magadat látnod" (=magadat kell sereggé osztanod) gondolatát idéző önsokszorozó - s így erősokszorozó - képek, ám a legihletettebbek, legsugallatosabbak a magyar poétát a közép-kelet-európai térség héroszává fölstilizáló megoldások. A Várakozás a tavaszban (1983) című gyűjteményes kötet lapjain, cikluszáró, illetve ciklusnyitó helyen érintkezik egymással a Vadfiú hajjal és a Rejtett önarckép. Mindkettő az örökké nekivágni bátor, fájdalmaiban is romolhatatlan fiatal férfi (a „vadfiú", a „borzas pünkösdirózsás férfi") képzetére épít; ha kell, profán szövegkörnyezetben, ha kell, ikonikus szertartásossággal szakralizálja a lokális, térségi szerepet. Egyfelől: „...túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak - / hajamat, mint a nádast, zúgni hallom / s a parázna utak porában magam vagyok a költemény, / a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok, / röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél, / járomcsontom fölött vadászok sortüze / s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan..."; másfelől: „Amit megéltem: az voltam én, / naponkint más jaj, más öröm, / a halál közelében nagy szél, / nyársuhanás és hóözön, // kihantolt hadseregek csontja / ott, ahol a kamillás rétek / emlékezve és undorodva / ágyús telekbe visszanéznek. // Bakonyerdő a vállaimnál, / Prága és Varsó homlokfénye, / ezeresztendős eső sétál / elém egy májusvégi éjben // s elázok benne, csontig ázok, / borzas pünkösdirózsás férfi, / vándor-arcom a másnapi szél / napos égboltra kicseréli". A két citátum az immár két évtizeddel ezelőtti, egyben máig érvényes Csoóri-vers rímtelen - nagy levegőjű, halmozó és ismétlő, dübögően ritmikus -, illetve rímes - ugyancsak természeti képeket görgető, lüktetően ellentétező, az összecsengéseket ellazító - formációjára is rávilágít.
A föntebb jelzett másik, ellentétes érzület a pesszimisztikus önlefokozás. Ennek egyszerűbb, testibb válfaja az öregedés stációinak megverselése, ráolvasással lehetőleg orvosolva a bajt: „Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek / malachússal - / loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek. / Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt; / a tavaszi hóolvadásról is / csak azt tudom, amit a szemem tudhat - / a szél bádog-szonettjeit / hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin / s élek, mert megszoktam már, hogy éljek. // Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva, / csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap..."
(Önarckép, párás tükörben). A bonyolultabb, a lélekben mélyen érintő válfaj a fölöslegesség-tudaté, az elűzöttségé: „Ragyognék, / de mint a téglabánat: vörös a Nap, / vörös a ködben. / Nincs kedvem vele vetélkedni; / leszek inkább egy feketedő / fa gondolata, szem a szemekben, / csuromvér állathomlok / a bársonnyal bélelt kirakatban..." (Megkívántam a bújdosást már).
Csoóri önportréi egy részének sajátossága, hogy a fotografikusan hiteles megelevenítés mögött kirajzolódik a választott költői szerep portréja is. Önarcképet ad egy magatartásmintáról. A lírai alany mint valóhű egó és a magatartásidea mint elvont én hajlamosak egymás nevében, egymást helyettesítve föllépni. Csoóri Sándor az alakmás kritikájával nem fukarkodik, noha idősödését, gyengéit, balsikereit olykor áthárítja megfoghatatlan vagy megfogható külső okokra. A szerepet, a testtelen eszményt viszont nem engedi bántani. Egy üdvözítő erkölcsi és intellektuális tartást tételez; vagy ha többet, akkor a magáét mint legfelsőbbet, legüdvözítőbbet a válaszok hierarchiájában. (Ezt észlelte az esszéista értékrendjében a régi barát és vitafél, Orbán Ottó 1979-es - egy évvel később a Honnan jön a költő? című kötetbe is fölvett - írása: „... az íróportrék sora inkább lenne kedvem szerint való, ha elegyesebb lenne, ha Csoórinak a több irodalmi modell egyidejű létezéséről vallott nézetét elemző szöveg is hitelesítené; és végül jobban járt volna a Tenger és diólevél is, ez az önéletírásba oltott költészetfilozófia, Csoóri eddigi legnagyobb szabású vállalkozása az esszé területén, ha nem esett volna benne aránytalanul nagy hangsúly a táncházmozgalomra; mintha arra a kérdésre, hogy hogyan éljünk, azt is válaszolhatnánk: járjunk táncházba; holott maga Csoóri húzza ennél jóval tágabbra kérdéseinek ívét" -olvassuk a Csoóri Sándor nagy összetett mondatában, mely egyszuszra pakolja ki a bajtársi ellenvéleményt.) Az egyetlenegy - csupán részint kibontott, értelmezett, s a lírai alannyal, az énnel rendre összecserélt - magatartásminta rugalmatlan erőltetése, a szerepidea védelmében folytatott, néha vagdalkozó csatározás nem tett jót a költő irodalmi pozíciójának. Ő tett ezzel rosszat magának: az egy húr visszhangos pendüléséből fátyolos ismételgetés vált, s a versformák úgy megszikkadtak, hogy a költői műhelyben is egyértelmű és siettető a frissítésük. A formakultúra revideálása, újító tendenciájú visszarendezése - például a rímes vers ismételt vállalása, a csonka szonettnek nevezett tizennégy sor önálló műfajjá alakítása - egyelőre nem bizonyult elegendőnek, hogy a morális nagymonológ sorainak permutációjával dolgozó Csoóri-versek visszataláljanak a tág befogadói körhöz.
Mielőtt vers és közönség - megszólító és megszólított - grammatikailag is kifejeződő diszharmóniájáról szólnánk, illő e poézis közelmúltbeli módosulásait leírni. A fordulat-esztendő, 1989 A világ emlékművei című gyűjteményt hozta a Csoóri-lírában. Ez a szükségképp még az új időszámítás előtti keletkezésű költeményeket tartalmazó kötet nem változtatott azon a rapszodikus hangoltságú, kijelentéses jellegű dikción, amely A látogató emlékei (1977) és A tizedik este (1980) óta tartotta magát. A bizakodás és a reményvesztés nagyjából egyensúlyban maradt; az egyik a másikba a Csoórira jellemző sistergő gyorsasággal válthatott át. A könyvnek már a második versmondata olyan lélegzetelállító két sor, amilyet - ebben a tónusban - manapság csak Csoóri képes papírra vetni: „Földből kifordult betyárcsonton / szöcskék napoznak időtlenül" (Mátrai erdő). A kötet meteorológiája - Csoórinál pontosabb, atmoszferikusabb híradással napjainkban senki nem verseli az Idő járását! - a feleselő évszakok szélsőségei közt penderítette ide-oda az olvasót. A naplószerű kor-leképezés nemcsak a Napló, 1982 koraőszén szeszélyesen szaggatott, ingadozó sorszámú rímtelen strófáiból tűnt ki. Mégsem előrejelzés, a rendszerváltás „megjósolása" volt ez, hanem a tűrhetetlen és tarthatatlan, szabadsághiányos állapotok versbeli felizzítása, szétszórva a végső zuhanás kétségtelen ragyogását és gyászos pompáját is. Az igazának tudatával fölvértezett lélek a szent és gonosz idő fojtogató légterében, rút korlátozottsága ellenére is képes volt berendezkedni - a messiás-attitűd a múltat a jelen szakadéka fölött vitte át a jövőbe: „Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely, / horpadt ágyak fölött / a kalapos lámpafény, / jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom. (...) És jó volt itt, jó szemek fényében járnom, / mint ama soványan sugárzó / Názáretinek bevonulni a Városba / virágvasárnapi, kócos szamáron. (...) Jó volt nekem a jó és jó a rossz is: / fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. / Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak, / csakhogy összébbszoruljanak szívem körül a fák // s az idő, melyben ott volt mindig egy másik, / egy ismeretlen idő osztódó sejtje, / rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére / s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem" (Jó volt nekem).
A rapszódia műfaja az eredendően benne rejlő extrovertáltsággal teljesítette az emelkedett, finoman közvetített közösséghez-szólás küldetését. Az alapműfaj szisszenés nélkül viselte, hogy alkalmanként az epigramma, a dal, a fohász, a ballada stigmái is belemintázódjanak. Hatásos, kompakt kötet alakult ki, mely egyszer-egyszer nem kendőzhette azt a fogyatékosságot, amelyet Kiss Ferenc már régebben észrevett: a beszédszituációk enyhe túlszcenírozottságát; a - talán a vershősből és szerepéből levezethető - teatralizást.
Ezt követően két-három éves költői visszahúzódás után eredtek meg ismét a költemények. Korábbi fészke, a Magvető átrendeződése miatt Csoóri a Hattyúkkal, ágyútűzben (1994) és a Ha volna életem (1996) kéziratát egy kis kiadóra, a Kortársra bízta. Az egyik kötetcímmel a (kényszerűen) harcba bocsátkozó elemi tisztaságot: a megküzdő esztétikumot szimbolizálta, a másikkal a biográfiai hétköznapok malma helyetti, kiteljesítő lét keserves feltételességére utalt. Egyik könyvvel sem kezdett új utat, sőt kihívó hűséggel vállalta élményeinek a II. világháború időszakáig, valamint a felnevelő szülőfaluig időben és térben visszavezethető láncolatosságát.
Korábban a kérdőjel nem volt túl gyakori vendég Csoóri Sándor versvilágában. Inkább csak a verskezdő vagy a verszáró mondat végén becsülte ezt az írásjelet (Berzsenyi elégiája; Nagy László arcképe; A bokrokat figyeltem; az elejétől végig kérdéshalmozó Tücsökszó stb.). Kedvelt világirodalmi elődeitől és örömest vállalt kortársaitól - Federico García Lorcától, Allan Gindbergtől, Gregory Corsótól, Jevgenyij Jevtusenkótól - is azt láthatta, hogy inkább a nagy emóciókat mozgató felkiáltójellel és a megállító, csitító gondolatjellel szolidárisak. Aligha véletlen csupán, hogy míg a Várakozás a tavaszban gyűjteményes rengetege egy árva kérdőjeles verscímet sem rejt, az utolsó három kötetre összesen nyolc így alakított cím jut. Ebből négy a Ha volna életem címkérdése. S micsoda kérdés és kétség majdnem valamennyi címben! - Meghallod-e még?; Miféle búcsú-próba ez?; Van-e még hátra valami?; Hol maradnak megint a jobbak?; Ez hát az én országom?; Hát mégis él valaki?; Menjünk haza?; Mint kárörvendő szökevények?
A már-már megszámlálhatatlan kérdéstömkeleg - például a Haragos óra tíznél több kérdőjellel rohamozó kérdéstolulása - az értékszembesítő gesztusokban megfogalmazódó vívódás jele. Erősebben a vívódásé, kevésbé a kételyé. A Hattyúkkal, ágyútűzben lírai alanya a rezignációból a számára erkölcsileg, mondhatni, kötelező újrakezdésig lendíti magát a kötet záróversében: „Nem tagadom: a szemem sötétebb, / mint a falban elszenesedett gerendavég / vagy az útfélre rugdalt bazalt, / de tudom, amire most ránézek vele, / újra remegni kezd, és megadja magát" (Nem tagadom: a szemem sötétebb). A Ha volna éltem is ismeri a „Hurrá"-t, de a „felejteni és élni akarok" az alkalmi, a részleges elfordulás fáradtabb távlata (Kalifornia ege alatt).
A vívódó lélekállapot, a kérdésekkel fenekedő, sérült éntudat dokumentumai a csonka szonett alcímmel, megjelöléssel ellátott költemények. Lassan tucatnyi mutatkozik belőlük (az 1996-os kötet az 1994-eshez képest is majdnem megduplázta a számukat). A közvetlen előzmények közé sorolható A világ emlékműveiben a Sérült vers, mely az agyvérzése után újra beszélni tanuló Kiss Ferenc irodalomtörténésznek szóló baráti ajánlást visel. Az oktett és a szextett klasszikus rendje szerint osztott tizennégy sor sérültsége az artikuláció - egyben a jelenkori élet - nehézségeit sejtető (nyolcszor ismételt) írásjelben, a három pontban fejeződik ki; s a rímtelenségben, amit csak kiugrat, hogy az azóta - hajítófa sorvégződésekhez éppenséggel férhet rímgyanú. Megkócolt, hiányos rímképletű, címükkel is megkülönböztetett, esetleg nyitott zárlatú szonettek korábban is tanúsították: Csoóri nem szívesen hódolt be e forma kevély szabályainak, a tépett gondolatok érdekében megtépi a versalakot is (Töredék; Töredék a hetvenes évekből stb.).
Ha a szonettformát egyrészt a dialogikusság műfajának fogjuk föl, másrészt a világegész megjelenítésére hagyományosan legalkalmasabbnak tekintett európai rövidverset látjuk benne, akkor Csoóri keresve sem találhatott vagy alkothatott volna adekvátabb versalakot, midőn a párbeszédek megtörését, az univerzalitássá felnövő közösségiség hiányát akarta kikiáltani. A csonka szonettek specifikuma, a csonkaság azonban technikailag nem kellően megoldott. A csonkaság egyik szonettben sem - és a ciklushoz társítható A szonettköltő rögtönzése című darabban sem - a megszokott sor- vagy strófahiányként jelentkezik. A parancsoló versmérték, sorhosszúság mellőzése (vagy „menet közbeni" szándékos rongálása) a szonett mai, szabadosabb kezelése idején nem kelt feltűnést, nem szuggerálja a csonkaságot. Marad a rímmel való packázás, főleg az utolsó négy vagy hat sor összecsengéseinek kifigurázása. De ebben sincs rendszer: mondjuk a Még láttok néha teljes rímelésű (természetesen a Csoóri-áramkör rövidzárlatos rímeivel számolva: utcán - papírsárkány; tanúja - akarta...), máskor a forma kidolgozatlansága nem a csonkaság fölkavaró, hanem a henyeség disszonáns benyomását kelti (A szemfényvesztő). Csoóri kieszelte, azonban nem csinálta meg, kézjegyével nem látta el a csonka szonettet.
Ez a valamilyen fokon mindig rímes forma (is) visszakalauzolta a költőt a rímproblémához. A mesterség dilemmáira alkalmanként versben is reflektáló Csoóri az Együtt minden, a Talán az elégiák és más költemények szakaszait szánta a vers általános és konkrét latolgatására. A rímmel kitüntetetten foglalkozott. A Második születésem poétikai fordulata egyértelműen a rím rangvesztését eredményezte. A mutatóba megmaradt összhangzatok a kedves csámpássággal, a csonka szonetteket is jótékonyan átjáró akusztikai groteszkummal, futó játékossággal védekeztek a rímtechnikai konzervativizmus ellen. A rím sokszor terhére is volt a poétának, aki a rapszódiák és elégiák kötetlen szótagszámú soraival cikázott a papírlapon: nem fért el a rövid sorokban (Talán még van idő). A világ emlékművei - a véletlenszerű összecsengéseket elhanyagolva - csupa rímtelen költeményből tevődik össze.
A következő két könyvben a Lélek és víz, illetve a Bátortalan óda a rímekhez „rímelnek egymásra" a rím-kérdést érintve. Az egyik a veszteség - az alkotói tér- és kedélyvesztés - verse: „Elmaradtak a rímek mellőlem, / mint az egymást is / megbámuló lányok. / El, mint a váratlan és titkos / ölelkezések kölcsönkapott, / paradicsomi szobákban. / Sort sor után rovok csak ingerülten, / mintha méregerős vadkávét innék. / Sort sor után, / felelgető harangkondulás nélkül. / Régente még a babiloni zsoltárok is / rímeltek nekem: / összecsattantak, mint az elhajított, / szárnyatlan kő és bikahomlok". E rímtelen rímtelen verssel szemben a másik rímes tartózkodó kérelem a rímek visszatéréséért: „Mi lett veletek, konduló szavak? / Harangtestetek széttört, meghasadt? (...) Emlékszem: régen velem voltatok, / minden költővel hozzám szóltatok, / léphettek könnyű sárba vagy a tél / halálmenetébe - senki, senki, / csak ti tudtátok őket ölbe venni". A rímek önmagukban nem védenek meg semmitől és nem védenek meg senkit - ezt a halott kedves nevének elsóhajtása, az idegesen elkomoruló hang is igazolja: „Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva. / Kimeszelt szobám sikoltásra vár, / egy halálos, nagy ordításra..." A Bátortalan óda... Ajánlása rímtelen sorokban summáz: „Ha jöttök újra, lopva jöjjetek, / mint titkos szeretők a lépcsőházban: / szorítsátok oda melletekhez / himbálódzó, dús nyakláncotokat".
A Hattyúkkal, ágyútűzben még szinte csak a csonka szonettekben engedte vissza a rímeket, a Ha volna életem lapjain viszont ezektől függetlenül is megpezsdült a rímek élete. Csoórinak érezhetően öröm, kedves teher újra rímekkel bíbelődni - ám a Menjünk haza?, mint kárörvendő szökevények?, a Bűnbánó vers, a Ha volna életem, az egyszerűbb dalformáktól elütő Álmatlanság rímelési könnyűsége egyelőre esetlegesség is. Kétséges, mennyire nyerhetnek teret a váratlanul tiszta rímek (állunk - vállunk; Esti kergetőzés), az önrímek (hegyen - lábujjhegyen; Ha volna életem), az átvételszerű és a sajátszerű rímek (üres ég - vasfazék; tél van - dióhéjban; Menjünk haza?), s miként strukturálódnak a mostani új nekifohászkodás csapongóan szabályszerűtlen - az Álmatlanságban: xabaxcbc, dedexfxf stb. - rímképletei.
Ami Csoóri Sándor jelenlegi rímeiről elmondható, az nem elfordulást, nem átmenetet, nem megújulást fejez ki - csupán módosulásokat.
A kérdések garmadájából, a csonka szonett megoldatlanságából, a rímelés eldöntetlenségeiből kiolvasható tépelődés, bizonytalanság is magyarázza, hogy a szerepének szilárd státusát féltő költő legszívesebben a maga köreiben, magánvilágában időzik. Ez az elhúzódás az utolsó Csoóri-könyvek közt legnyitottabb, relatíve legharmonikusabb A világ emlékművei verseiben előnytelenül át-átvált védekezőn elhárító kommunikáció-képtelenségbe: a sértettség, a mogorva elszigetelődés megalapozatlan fölényébe. Már itt kezdett létrejönni a kiélező, szembefordító én - ti viszonylat grammatikája. Hol egy általános ti-t, közelebbről meg nem nevezett megszólítottat ér a vád, hol a céhtársak körét veszi célba a vers. „Úgy néztek rám mindannyian, / mint eltökélt merénylőre, / aki kővel dobálja meg a hattyúkat / a városligeti tóban / s elevenen temeti el a fülemülét. / Ha volna Istenetek, / elalvás előtt / nála panaszolnátok be pironkodva, / de így, behúzott nyakkal, / a gallér kemény abroncsából / csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt. (...) ...arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm-e ez a világ? / a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok? / s a halál lángragyújt gondolatával / nem én járok-e titkos találkákra?" - támad az Úgy néztek rám. A lírai alany helyzete és feltételező, érvelés nélküli beszéde valósággal provokálja a kérdések zuhatagát a túlhabzó szövegben. „Hiába jajgattok, hogy veszve minden: / országok, könyvek és hogy a megkéselt ég is / kiterítve fekszik már előttetek. / Siránkozástok annyit sem ér, / mintha egy hópelyhen ágyaznátok meg éjszakára" - a Költők, társaim agresszív felütése aligha árulja el, hogy a vershős még testvériesül a „kocsisbort nyakaló jeremiások"-kal, mondván: „...átázott cipőmben itt téblábolok közöttetek a / Népliget lucskos fái alatt s az utolsó hangya / elvonulásában gyönyörködöm" (ezt a mikrolátványt, a búcsúzás dacát ajánlva a társak figyelmébe is).
A Hattyúkkal, ágyútűzben az egyik ágon igyekszik érvényben tartani a társaim, barátaim szólítást. Néha személy szerint is valószínűsíthető, kikre: mely korábbi alkotótársakra céloz az erkölcsi felelősséget, a morális méltóságot csak magamagának vindikáló lírai én: „Megmelegszem kicsit ebben a versben, / ha már a szemetekben tél van, hófúvás / és a fölborogatott asztalokon is jégcsap. / Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók / szűk rekeszében ott esetlenkedik / közöttetek a halál, de ti már őt se / veszitek észre, mint akik eladták / szembogarukat valamelyik balkáni piacon. // Volt idő, amikor még fázni is tudtunk / együtt. Mind a húsz körmünk kint éjszakázott a hortobágyi hóban. / Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők / bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan..." (Ha ennyi volt az élet). Az „Itt vagyunk még zavartan együtt / egymással, barátaim..." kezdetű Nem tagadom: a szemem sötétebb az erőfitogtatás, a tehetetlenség, a kallódás, a haszonlesés kopár égtájairól lajstromozza a menekülőket. A pár évvel ezelőtti sajtóból kellene kihámozni, kik ellen fordul, immár dühödtebben, a Zörög az újság: „Zörög az újság, mocskolnak megint. / Fizetett, nagy köpködők céloznak meg / bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti / tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel / ordibálják, hogy az elaltatott / kígyót én rejtettem el a szétdöncölt / virágcsokorban, én, én az epres tálban is. (...) Hajrá csak megiramodó képzeletű macskajancsik, / elő a bűneimmel! Hadd tudjam végre, / mi lappang rejtve bennem: a paplanos / szerénység alatt micsoda villoni merényletek! / De vigyázzatok: az ócska vér és az ócska /arany egybejátszatása hamar elunalmasul / a pestises hírekben..." E dagályos retorika szétomló szószerkezetei (paplanos szerénység...?) helyett a vérrel-arannyal megidézett, önmagát prófétáló Adynak kellene lebírnia az ócska kis Ady-utánzatokat. A belopott rímeivel (járnak - orchideákat; madarak - napdarab; Isten zöld - pünkösd stb.) igéző, Csoóri Pünkösd-verseihez simuló Keserű, pünkösd előtti ének a ti (itt: ők) helyett az énre veti a hangsúlyt, s tombolni is vitézi, balassis előkelőséggel tud: „Ha kimartak maguk közül, / hát kimartak; / nem sír utánam horpadt / vasvödör, se rövid szoknyás múzsa. / Magam kipróbált társaként / nézek az égre újra. // Pünkösd jön, szép, borzas ünnep. / A legyőzőim sorban / fönt a hegyeken járnak, / s várják a suhanó, tüzes / lángnyelveket fejük fölé: / a szentlélek-orchideákat. // Várják, hogy a hatalom után / övék legyen a / dicsőség is... Legyen! legyen! / visszhangozza bennem a szív: / e riadóztató, tihanyi sziklafal. / Hisz úgyse kell nekem // semmi, ami nem a magam / csodája már..." Ellentétben az Ady-imitálón átkozódóval, ez a költő mester: a szókészlet, a szövegszerkezet, a dallam, a rím szintjein Csokonaitól József Attiláig egy sor poétaelőd keservét verseli. Sorsot - az ítélkezésben kétes igazságtartalmú napi aktualitás helyett.
Az öntöbbszörözés (Magam kipróbált társaként) és az önfelnagyítás (a szív... tihanyi sziklafal) megoldása más versekben nem ily zavartalan. A halott utószava a közbeszédet és a stilizált beszédet elegyítve veszti el a mértéket, mind az állításokban, mind a megfogalmazásban. Az én - ti szembefordítás (a meggyilkolt géniusz és a gyilkos, eltemető „zsenik" szembefordítása) jóvátehetetlen: „Köszönet, uraim, csöndes elhantolásomért. (...) A szándékos emberölést ugyan / kissé tán elsiették, / hisz lábam nagyujja még ma is / Istenhez ment volna vendégségbe, / dehát ez semmiség: a lármás / tömeggyilkosságok korában / szinte megnyugtató egy-egy elhamarkodott, / útszéli letaglózás. // A lélekemlő, persze, az, hogy zsenik temettek: / dús halántékú és dús életű zsenik. / Mögöttük Európa minden székesegyháza, / könyvtára, / epéje, / a gyémántot és az egeket finomra / csiszoló filozófusok / minden lélegzetvétele..." Az önözéssel („Már nem is önöknek motyogom, uraim...") és az ők többes szám harmadik személyébe történő átfordítással gunyorosan fölfokozott kitöréseket utóbb csak a pamflet szabadsága menti meg az inszinuálástól és a provincializmustól. Eddigre - a kötet vége felé járunk - eltűnt az a vitatkozó méltóság, fájdalmas tolerancia, ami a könyv élén a Látom a szemeket tárgyilagos önszemléletében, a Lassú, májusi eső melankóliájában, s főként a Húsvét után még egyszer húsvét motivikájában - a „hitetlen" Tamásnak sebei megérintését engedő Megváltó szelíd hívásában, erélyében - érződött: „Gyertek el hozzám, akik minden életemet / ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet. / Nem vagyok nála több, / de nem vagyok kevesebb se: / susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam: / a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet". A feltámadás mint kissé szürreális önfeltámasztás jelenik meg a primitív szépségű szertartásban.
A Ha volna életem némileg tartózkodóbban, választékosabban ott folytatja, ahol a Hattyúkkal, ágyútűzben abbahagyta. Az egyik ág most is a „barátaim"-é. A másik ág meghajlik, majd szavaival visszacsap sokak, a tág ti mind szemébe. A Szilveszteri tánc (mint haláltánc) a „Ha tudni akarjátok" pejoráló fordulatával értelmezi a Csoóri tehetségéhez méltó víziót, az utolsó pillanat látomását: „Megint egy év, Megint tizenkét / óraütés utoljára. A kristályok / tisztulnak tovább, mint a lassan / kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli / szél is komolyodik, de vannak akik / foszló papírtrombiták recsegésében / befőttesüvegek celofánján / táncolnak égő gyufaszállal. / Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük / és szerelemtelenül is ott forgatják / maguk körül az elmúlt évszakokat. / Ha tudni akarjátok: az én bandám / ropja előttetek. Nincs az ujjukon / arany, se ezüst, kemény bokájuk körül / se pönög mélabús citerahúr, / de Magyarország minden falhoz vágott / tányérja ott robban föl újra / a halántékuk mellett..." A képek feszítése, dúsítása, kiterjesztése a kötet legjobb darabjaiban képes versengeni az iménti negyedik versmondat „foszló papírtrombiták" kezdetű részének emelkedésével, de az agyonbeszélő, már-már elfúló, zavaros fordulatokra is hozható példa. A „meghasadt sziklák" országának (Az alkonyatban valaki), Magyarországnak a teljes neve, vagy a „Micsoda ország!"-szerű hőkölő látomások („Ringy-rongyok a fákon..."; Macskák) deleje a Csoórinál megszokott gyakorisággal lokalizálja azt a helyszínt, ahol a vershősnek meg kell őriznie magát.
Az „én, én a megtépázott ember" a külvilággal, a megszólított ti-vel perlekedő, szakító szólama végighúzódik a gyűjteményen. Az önfelnagyítás azt a tévképzetet is fölnagyítja, melyet a lírai én a róla kialakított általános képnek hisz: „Épp csak a félig elfagyott /mogyoróbokrok kifakadását / akartam meglesni kertetekben / s a nikotinos kezek / garázdálkodását / kitavaszodó lányszobákban, / de ti rámcsaptok újra, / mint hetek óta éhező csókák, / csikogtok a fejem körül / s leszálltok minden hajszálamra. // A húsom kell nektek? / Az életem? / A bőröm alatt kóválygó égitestek? / Vagy kizökkenthető csontvázam, / mely éjszakánkint / ott ólálkodik már Farkasréten? // Ha öltem volna a nevetekben, / most kiszakállasodó szentetek volnék, / szegény és szánni való, / ki a Hősök terére kocsin berobogó / angyal helyett / gyalog érkezik el a szívetekig. // De én csak lángfújó szátok elé / álltam oda deszkapajzzsal: / az gyulladjon meg tőletek, / ne a világ / s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek / láttatok rögtön, / növekvő sokaságnak, amely / kelbimbóként / zsenge csecsemőöklöket zabál" (Túlélt halálaimmal). Az üzenet olykor visszahúzódik az egykori iskolába: a hajdani szellemi körbe, a (volt) barátokhoz: „A legutolsó, hazájából is kiutált hajléktalan", az az ember, „aki már csak a kutyáktól vár kegyelmet" - a helyzetét, renoméját teljességgel félreértékelő lírai hős az utolsó szó jogával él. „Nem tagadom: a ti / asztalaitok körül keresett meg legtöbbször / Isten egy-egy fölvillámló szóban, porzó // nevetésben, és költők, sirályok / emlékiratait is ott olvastam. Ragyogtam? / Igen ragyogtam, mint a megtalált / gyerek. De hiába keveredett el a hajam, / a szám veletek, s magas vérnyomásos / nyarainkon is hiába csörögtettem / kedvetekért koronás mákgubókat / vagy gyönggyel megtömött apácakoponyát, // nektek nem híres játékaim kellettek, / nem az életem, csupán kipirgált, / zsizsikes bűneim, mintha miattuk maradhatnátok / hetedíziglen ártatlanok" (Üzenet egykori barátaimnak). Pedig... pedig nehéz lenne nyomát találni annak, hogy például a nevezetes kör, mely a Belvárosi kávéházban telepedett meg, bármikor kitagadta volna Csoórit, vagy a kör bármely tagja vita, érvelés nélkül, merő indulatból fordult volna szembe vele. A Bűnbánó vers meggondoltabb, a formában dúdolósabb szakaszai - A barátaimnak írom alcím alatt - higgadtabban keresik az okokat és okozatokat. A „...De / veletek is úgy vagyok csak, / mint akit egy koccanó kés / váratlanul is riadóztat" állapotára, a „Miféle bűnbe keveredtem, / hogy elveszett szívem hatalma // magam fölött s fölöttetek?" kérdésére a látás és az átélés értékállandókat alig tartalmazó tényein kívül („Világokat láttam meghalni..."), sajnos, nincs felelet. Visszalapozva a közönségét általánosabban célzó Sokat beszéltem nektek összegzéséhez, az én isteni fölstilizáltságán, Isten nevén kívül semmi konkrétum nem rendezi el a prófétálást: „Sokat beszéltem nektek, túl sokat. (...) És amit mondtam, mondhatta volna / helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó / mely töredék hazánkon naponta átgyalogol. // De nektek csak a fél szívem kellett mindig. / Akkor is, amikor három se lett volna elég. / A sündörgő köd volt a ti prófétátok. // Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból? / Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám, / s lusták vagytok az örömben is".
Igaz ugyan, hogy a prófétálás nem a logikai kifejtés műfaja - ám nemcsak ennek a költeménynek, hanem az egész Csoóri-versvilágnak alapproblémája: végülis mit mondott, meg a „túl sokat beszélő", Istennel kölcsönösen helyettes fölkent? Mi az, amit az elterelve is bölcs folyam őrá bízott, vagy ő a folyamatra? Milyen bánat kavarog e szívben? Egész költészet mégsem alapozható arra, hogy maga a kavargás, a lélek dúltsága nemes; hogy mások lelke nem kavarog, vagy más lelkekben nem a méltó bánat kavarog.
A Valami gyászos bambaság sajátos visszavétele éppen a prófétaképnek, visszavétele a Csoórihoz nem ok nélkül - a versek nyomán - társított lendületnek, örök iramnak. „Ők mindig sietnek, száguldanak" - „én meg / többnyire csak úgy cammogdálok / lent a porban" - írja elválasztón. „Nekik mindig a legújabb próféták / üzengetnek az ég felé nyújtózkodó / városokból és az éjszakák nyelvén is / beszélő szökőkutak - nekem meg csak a / szétrugdalt kövek, országok, beszögelt ajtók, / vagy a hajléktalan, városi kutyák ősszel, / amikor már a szemükből is csurog az eső" - ez a szembeállítás sértőn azt sejteti, hogy az üzengetésekre fülelő, meg nem nevezett világpolgár csak „az ég felé nyújtózkodó városok"-ról vesz tudomást, a „szétrugdalt országok"-ról nem. A gyászos bambaság nem mint kontinuus hűség fémjelzi a vershőst, hanem mint védekezés: „Valami gyászos bambaság vagy örökölt / átok ez rajtam, hisz én már / láttam őket ifjan is ügyeskedni: / daloltak minden alagútban, minden / elgazosodott vérmezőn..."
Régi és kellőképp kifejtettnek mondható kritikai nézet Csoóri Sándorról, hogy káprázatos versfragmentumokat ír (két legutóbbi kötetében is, mint arról az idézetek java is tanúskodott), és súlyos kötetegészeket szerkeszt, ám paradox módon a kettő közül a hibátlanul ép, a teljessé formált vers hiányzik. Csoórinak feltűnően kevés a nagy verse, a címerverse. Leginkább az Idegszálaival a szél, a Zúzmara-koszorút a sírra, a klasszicizálódó remek Berzsenyi elégiája, egy-két portrévers, egy-két szülő-vers érdemli e rangot. Inkább a mentalitás dicséri, mint a gondolat; inkább a hang, mint a nyelv. Ezeket a kérdéseket már sokan feszegették - hogy nem veszi föl „nagyobb fajsúlyú mondanivalóit" (Széles Klára), „óvakodik az értelem sugallataitól" (Török Endre), a mindig fronthelyzetet kereső, a szabadságnak elkötelezett nonkonformista „paroxizmusszerű, ismétlődő megjelenések" foglya, a reflexiós ciklikusságban elveszti azt, amire eredendően reflektált (Kulcsár Szabó Ernő). Vasy Géza pontos szépségű romantizáló képpel a nemzet rebellisének nevezte a költőt. Ami történeti értelemben, a félmúltra vonatkoztatva igaz is, és el nem feledhető érdem. Csoórinak A második születésem óta minden jó és minden kevésbé jó verse: rebellis vers, hiszen a maximalista - aki az idea elbűvölő és reménytelen tökélye és a valóság leverő és reménytelen tökéletlensége közt ingázik a műveiben - csakis rebellis lehet. Nagy kár azonban, hogy e költészet lírai alanya önmagát mindinkább az ideával, sőt a szerinte egy, osztatlan, egyedül lehetséges ideával azonosította, miközben ezt az ideát csak mint dinamikus korlátozatlanságot írta le; s bár a hétköznapiság szintjén nem idegen tőle némi nosztalgikusan önsajnáló, megszépítő önkritika, a tényleges valóságból (a saját lírai univerzumának „lenti" valóságából) fokozatosan kivonta magát, csorbítva ezzel ön- és valóságismeretét, fakítva ismétlő szerveződésű versbeszédének lehetséges tónusait, és végzetesen az én - ti viszonylatba regulázva az egó oldalának és a kisebb-nagyobb közösségek oldalának normális körülmények között egymásra utalt létét.
Nem ártana tehát, ha a költő Csoóri Sándor végre önmaga rebellise lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése