1. Tájvesztés
Föl tudnám sorolni összes valahavolt villamosvonalait.
Térkép nélkül is eligazodnék bármelyik viharvert peremkerületében.
Harminchat éves vagyok. Azt a bizonyos Varsót, ahol ember lett belőlem, kitörölték az atlaszokból. A megmaradottak, akik helyben várták be a végkifejletet, az acélfürdő előtti nyár divatja szerint öltözködnek mostanában. Lokálpatrióták voltak, most a puszta földrajzi helyen kívül nincs mihez ragaszkodniuk. Hazatelepült, vajszín zakós emigránsainknak, akiket visszahozott a vállalkozókedv, itt nem terem egyhamar babér.
Hajléktalanná váltunk valamennyien. Ez az egyik tulajdonságunk, amely összeköt minket. A másik az anyanyelv: mindannyian a varsói dialektust beszéljük. Egyéb közös béklyóra nem hivatkozhatom.
Mint a törekvő statiszták, akik már elhadarták tőmondataikat a fináléban. Nem volna jelenésük többé, mégis visszalopóznak a színre. Tekintetüket a levegőbe fúrják. Utasításra várnak, hasztalan.
Én vagyok a szolidáris súgó, aki mindenkit óva int a színen maradástól.
Hangmintára van szükségem abból a városból. Ábrándom: föltárcsáznom valamelyik ottani játszótársamat, s az illető a tíz év előtti Varsóban fogadja hívásomat. Nincs kérdésem, se közlendőm. A kagylóból szűrődő alapzaj igazít útba. A Tannhauser bevonulási indulóját bömböli a rádió. Edénycsörömpölés, írógépkattogás. Nyelvlecke foszlányai. Csönget a 16-os, eső szemetel. Az ajándékidő alapzaja.
2. Varsót bevenni
Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a szirén-embléma. Csak a színük más.
A mélyzöld szirén a nyárban doromboló városban rak le. Borkrémtekercset csomagoltatok a Bliklénél. Lanyhul az óvárosi hőség. Poros, esztrádos, biztos unalom. Hat-hét órák kapok a pénzemért „a fuvolázó békekorból".
A kanárisárga szirén az épülő gettófalak tövébe röpít. Mintegy tíz órát töltök a bepiszkolódott Varsóban, amely tele van idegenekkel. Azt szajkózzák: „poloskafészek", „a tervszerűtlenség és a káosz melegágya". Az Orla utcai népkonyhán valami förtelmes löttyöt tolnak elém. A Krochmalnán utamba áll a Werkschutz és nincs munkaviszonyom. Csöpög rám az ólmoseső. Tépetten kerülök haza. Időt kell nyernem, hogy kialudjam ezt az őszt.
A vörös szirént nem ajánlom. Kemény lecke volna. Harmincórás portya a lángba borult kefeüzemek környékén. Gépfegyverkattogás, a pernye bűze. Hajsza padlásról padlásra az átfúrt tűzfalakon keresztül. A bunkerekből a csatornába. Izzadt képpel araszolunk előre. Fészkelődés a Mila utcai vezérkari szállásán. A ciánkáli páratlan kincs. Benzines palackokat kötözök kisfiam derekára. Lelököm a balkonról, aztán utánaugrom.
Ezt a Varsót a földdel kell egyenlővé tenni, s ezzel elrettentő példát kell szolgáltatni egész Európának. Ez a város a kifacsart, ezer sebből vérző Varsó. A teljes védtelenség szinonimája. A szűnni nem akaró önsajnálaté, a töketlenségé. Az évszak szeszélyeinek kitett testek. Nincs gyógyír, de kalauzod tudatta veled, hogy utadnak „belátható időn belül" vége lesz. Nem kattanhatsz be. Kialszod a vörös szirént.
Varsó legedzettebb vendégeit is kikészíti ez a tortúra. Némelyek padlóra buknak, s szűkölve kérnek kegyelmet. A syreni gród körvonalai egyszercsak szertefoszlanak.
3. A kaptár
Komfortos, óriási kaptár, ahol mindannyian egy-egy bélelt kis zuggal rendelkezünk. A részegítően nedves október a jutalomjáték ideje. Friss erőt és dévaj mulatókedvet csöpögtet belénk. A legelőnyösebb fénytörésben mutatja meg a kaptárbeli társak ábrázatát, meg a máskülönben fakó utcasarkokat. A behordott termést a megfelelő rekeszekbe szortírozzuk, aztán elégedetten lessük a kaptár résein át az esőt.
Milyen tágas az októberi kaptár! Méltó helye és szerepe van benne mindenkinek, akivel máskor nem vállalunk sorsközösséget. Tréfáink céltábláinak, átkaink tárgyainak. Szóba elegyedünk az Óváros savanyú csoroszlyáival. Ostoroznak minket léha életvitelünk és gyönge tanulmányi előremenetelünk miatt. (Állunkat kapargatjuk boldog tehetetlenségünkben.)
Fiatalok vagyunk, már nem annyira fiatalok azonban, hogy - régi kedvtelésünk! - einstanddal ijesztgessük a kicsiket, akik kizárólag lármás labdajátékokban lelik örömüket. (Októberben maszatos öcséink ők.)
Sorbanálláskor kedélytelen irodistákat engedünk magunk elé, pedig tudjuk, hogyan súgnak össze csapatunkat látva: „A senkiházi Méz utcai banda".
Helytartóink önjelölt méhészek, akik - úgymond - házirendet adományoztak Varsó tunya és együgyű méheinek. Mintha nem volna szent nekik a mi októberünk. Ártó szándékkal masíroznak rajta keresztül. Finnyás népség. Velejéig gyűlölik fővárosunkat. Keresztesháborút folytattak érte, hogy megkaparintsák, s tönkretegyék műemlékeit, megzabolázzák éjszakai életét. - Októberben könnyű félvállról venni a betolakodókat.
4. A varsói méz
Mi voltunk varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal. Szemben a pökhendi parvenükkel, akik Varsó krémjének kiáltották ki magukat. Kaptármelegben és rajszellemben éltünk. Tőlünk volt ragacsos a város. Makacs foltokat hagytunk kedvenc mulatóink bordó bársonypamlagain.
5. Csapadék
A tíz év előtti Varsó őszi éghajlatának sehol sem találni párját. A csapadék szokatlan bőségére és egyenletes eloszlására gondolok elsősorban. Mintha valami agyafúrt mérnök burát szerkesztett volna fővárosunk fölé. Az októberi esők szertartásos rendben követték egymást. A termékeny esőzónák közé tágas, napsütötte sávok illeszkedtek, s kellő tapasztalat birtokában nem érhetett minket meglepetés. Alkalmatlan időben sosem hullott ránk permet. Délelőttjeink, amikor lótottunk-futottunk a városban, hivatalos teendőinket intézendő, szárazak és bizsergetően langyosak voltak. Mikor belöktük a kávécsarnok forgóajtóját és elterpeszkedtünk törzsasztalunknál, már lógott az eső lába.
(Ha viszont, történetesen, a Méz utcában áztam csatakosra, tudtam, hogy éppen ott és éppen akkor kell átnedvesednem. Hogy nagyra növök az esővíztől. Egészségemért nemigen aggódtam.)
6. Koffein
Páratlan tehetségünk: kávéházak elfoglalásában és belakásában. Ebédidőben jelentek meg a Szász-kert fölött a gomolyfelhők. Izgatottan mutogattunk az égboltra, s már méregerős feketénket szürcsöltük a Café Europejskiben, mikor megdördült az ég. Rágyújtottunk, füstöt fújtunk valamennyi sarok felé. Kávéscsészénk talpa karikát rajzolt az onixmárvány asztallapokra. Visszavonhatatlanul miénk volt a hely. Kezdetét vette hangtalan esőünnepünk.
Az égszakadás órájában sosem telepedtünk ugyanahhoz az asztalhoz: szétszóródtunk a csaknem néptelen kávéházban, ahol már égtek a kristálycsillárok. „Váltottunk egy mosolyt" az átellenes szögletben ülő ismerőssel, mint premieren a színikritikusok. Sötétedés után, barátok lakásán vagy kocsmákban húzódtunk közelebb egymáshoz.
Nem voltunk-e összeszíjazva? Dehogynem. Ha nem reméltük volna, hogy, Méz utcaiak bizonyosan egymásra találunk délutánonként, ki sem tesszük a lábunkat hazulról. Nem voltunk-e összebútorozva? Dehogyisnem. Egymáshoz préselődve pácolódtunk Varsó füstjében, a kaptárbeliek páráját lélegeztük be. A csámcsogva továbbadott pletykák csakis a Méz utcaiakkal voltak kapcsolatosak.
7. Az álombeli felelősség
Nem egy utazó járt már pórul a zöld Varsóban. Számos beszámoló megemlékezik az ún. nyári fiaskóról. Mintha állandóan július közepe lenne. Halálszagú szieszták, örökös ebédidő és krátermélyi hőség.
Egy nagyon rossz bőrben lévő Varsó. Lakatlan a kaptár, pedig épek a falai. Az élelmesebb lakók divatos fürdőhelyeken süttetik a hasukat ilyenkor. A táplálék nélkül maradt hazaiak éberálomban élnek és egytől-egyik pánikbetegek. Estéik hangoltságától függően gondolják társukat sunyi gyóntatópapnak, gonosz manónak vagy baltás gyilkosnak. Kószálnak Varsóban bizonytalanul, mint a holdkórosok. Megesik, hogy némelyik ismerős városrésznek csupán a hűlt helyét találják. Esetleg idegen házakat a régi téren.
Képtelenek társaikra vigyázni, miközben álombeli tájakon mozognak álomittasan. Nincs felelősségérzetük, nem bízhatsz rájuk senkit és semmit. Ha külföldiekkel találkoznak - akik az odahaza maradottakat próbálják megnyerni varsói kalauzuknak, firtatva, hol pezseg itt az élet -, vállvonogatva magyarázzák vendégeiknek: ez a pangás, ez a rémes közbiztonság csak nyáron jellemzi a fővárost. Fölsült házigazdák a kongó bárszekrény előtt.
8. Termann megrablása
„Telivér fiú. Vadult a hangomért. Mindig a kakasülőn csüngött ha bemutatóm volt. A lihegő levelei, éjszakai telefonjai, folytonos fölbukkanásai az Adria művészbejárójánál. Második dackorszakának minden energiájával küzdött értem. Azt hitte, férfifaló vagyok, afféle szőke szexördög, aki desszertként őrá is sort kerít majd, őrá, az albérletező egyetemistára. Nővérének nevezett, mert éveim száma kétszerese volt az övéinek.
Rejtély, hogyan vált kenyérre kenhető kisfiúból pimasz, zsaroló akarnokká. Egy levelében „fukar, gőgös pénisznek" nevezte a férjemet, aki kishíján fölkoncolta Termannt.
Mennyire hitetlen voltam Termann-nal kapcsolatban. Mit mondjak, nem néztem volna ki belőle, hogy virágot fog csempészni az Ismeretlen Katona sírjára.
„Nem nézheti el nekem, hogy kontár vagyok”, mormolta a légiriadó ideje alatt, mikor elvettem a szüzességét."
9. Jadwiga, moja draga
Hogy nagyszabású nő lett volna, azt kétlem. Talán csak a vészkorszak színfalai előtt és megvilágításában.
„Vidéki tanítónő, akit megvert az Isten egy ilyen hanggal", mondta róla valaki. Diploma után nem sokkal az Adria Orfeum ledér nimfája. A megszállás alatt a Café Hirschfeld énekesnője a gettóban. Én csempésztem át az árja oldalra.
Javíthatatlanul kész nő. Önérzete van, a kiénekelt oktávokra büszke, de ünneplő híveivel ügyefogyottan, bakfis módjára bánik. Vihogva ereszti el füle mellett az impresszáriói intelmeket. Tájékozatlan és szószátyár. Szorgalmas olvasó, azonos hőfokon dicsér remekművet és lektűrt egyaránt. Szakmai fóbiája: ha vén varsói rókákkal tárgyal a föllépti díjról, orrára biggyeszti szemüvegét - ablaküvegek vannak a keretben -, hogy komoly üzletasszony benyomását keltse. Nappalija külön-külön egyaránt értékes, együtt azonban tarkabarkán ható bútorokkal, kamrája romlékony javakkal van tele.
Baklövéseit látva nevetek, de rosszízű a nevetésem. (Azt hittem, kitűnő matéria van a kezemben, amit pallérozni lehet. Hát nem lehetett, ellenállt a megkötött anyag.)
Kurta szoknyában áll a Blikle süteményes vitrinje előtt. 39 májusa. Kiesik a szemem a remek vádlikat és a királynői combokat vizsgálva, mikor lehajol a Sacher-tortáért.
Különben úgy öltözködik, mint egy kokott. Méregdrága és rikítóan ízléstelen ruháit boldogság lesodorni róla.
Nem voltam dúvad azon az éjszakán, mikor a szeretője lettem, mégis csak úgy záporoztak a padlóra a csatok meg a gombok. (Dühöm a böjtös évek miatt.) Karmolt, amikor letéptem róla a melltartót és gyurmázni kezdtem rugózó óriásmelleivel, lassan forrósodott át, aztán meg majdnem leharapta a farkam.
10. „Beviszlek oda"
A Hotel Saski félhold alakú éttermében kávézunk Termann-nal. Elcsöndesül a fiú és szelíden tejet kér. Van ebben valami biztató. És ami a fő: nála van a cucc.
Apró, sztaniolba göngyölt csomag, abban lapul a két zöld szirén. Nászajándék, így hívja a cuccot Termann.
„Valamelyik szász-kerti padra ültet le minket egy órán belül", magyarázza méltósággal.
Megpróbálom rávenni: egyet felezzünk el, de nem enged, a makacs, drága idegenvezető.
„Enyhe túra lesz, átlendít minket minden blokádon és alattomos zöld határon. Bonyodalmak és poggyászok nélkül érünk be a régi Varsóba. Érintetlen fészek. Varsó, ahogyan mi szeretjük. Délután négy. Kattognak a remizek, sürögnek a bankfiúk és forr lakkcipőik alatt az aszfalt. Föl és alá masírozik az örömosztag, a város testőrangyalainak csapata. Bevesszük Varsót békeidőben. Maga énrám ügyel, én meg magára. A Marszalkowskán ér minket a zápor. Kávéházba húzódunk. A kapucínerező stratégák a háború esélyeit fogják latolgatni."
11. Bad trip
Az úgy történt, hogy elkeveredtünk.
Valamit elszúrhattam indulás előtt.
A Leszno utcai bíróság előcsarnokában állok a kavarodásban, útitársnőm nélkül.
Két órája ropogtattuk el a zöld sziréneket.
Mikor megpillantottuk a homlokzatra függesztett lobogót a horogkereszttel, már tudtam, hogy el vagyunk tájolva.
Jadwiga szigorúan megjegyezte: „nem ilyen lovat akartam".
Betuszkoltam az épületbe. „Maga kontár", sziszegte a fülembe. Mindjárt a második óra milyen aljas hozzánk. Érkezés után bizseregtem és zsezsegtem és szikrát vetett minden, ahogy kell. Most értetlenül szobrozok itt. Befordultunk a sarkon és nem akartam komolyan venni azt a zászlót. Idáig kétszer jártam meg a zöld Varsót. Hát nem érzem magam otthon.
Sehol a Szász-kert. A promenád hársfái: sehol.
Amellett istentelen hideg van és be vagyunk havazva. Erre, mi tagadás, nem számítottunk. Jadwigámon vékony blézer van, én egyszál zakóban szentségelek.
„Ráfáztunk, drágám. Ez nem a zöld Varsó, ez legalábbis a sárga." (Mindenesetre kívül vagyunk a gettón, s fegyverropogást sem hallok semerről.)
Brandtól vettem a cuccot, elég olcsón. Arra gyanakszom, gyári hibás terméket sózott rám. Gonosz sárga sziréneket zöld mezben. Hozzájuk csak kalandvágyból folyamodik az ember: „Futamidejük" fél nap is lehet, sokkal gorombább viszonyokat szimulálnak, mint mélyzöld húgaik.
Az Isten verje meg, nem lesz egyhamar vége.
12. Passzázs
Vigyázz, hogy legyen rajtatok karszalag és nálatok legyenek a Zsidó Tanács által kibocsátott papírok, ha átmentek a falon. Vigyázz, Jadwiga nehezen tudná letagadni, hogy ősei között danzigi rabbik és tarnopoli előimádkozó sohétek vannak.
A helyzet az, hogy partnernőm félórája ment el, hogy rendbeszedje magát a mosdóban. Nem akaródzik neki visszajönni. A bíróságnak ebben a traktusában a gojok ügyeit tárgyalják, a túloldalon a zsidókéit. Az már a gettó. Át lehet surranni odaátra egy rejtekfolyosón. Bevált tranzitútvonal, a falmászásnál lényegesen biztonságosabb módszer.
Jólöltözött, bulldogarcú férfi lép hozzám és vállamra teszi a kezét. Hökkenten lépek hátra kettőt. Nyugalomra int.
„Odabent van, akire vár, uram."
„Nem. Na az nincs. Hogy én oda be? Azt az egyet nem."
Informátorom kellemes ünnepeket kívánt. Megtudtam tőle azt is, hogy ez a Szenteste előtti délután. Falinaptárról olvastam le, hogy 1941-et írunk.
Késedelem nélkül Jadwiga után vetem magam és kirángatom odabentről.
13. A két ünnep között
Hát mihez kezdjek itt. Azt mondd meg, atya.
Előrángatom órámat a zakózsebből. Nyolc negyven. Talán meglelem arámat a színházakból kiáramló nép között. Esetleg a Doktor Berghof kettőtől négyig fogad-ot nézte meg az Új Kamarában. Vagy kollegináját, a nagyszerű Helena Ostrowskát a Leszno utcai Feminában. A Kümmel báróban énekel az a jóságos szubrett.
Pech, mindkét színházat zárva találom. Az Azazel elé már el sem megyek. Kapualjtól kapualjig kéne lopóznom koromsötétben. Nem viselek karszalagot. Ha lefog egy őrjárat, végem.
A Harc a spekuláció ellen bizottság székháza előtt támasztom a falat. Kilenc óra húsz, kijárási tilalom. Csakis egy kivilágított kávéház szippanthatta magába Jadwigát. A kivételes helyzetben lévő Café Hirschfeld, Sienna-Sosnowa sarok? Ez az.
A kis gettó felé lódulok. (42-ben fogják kiüríteni. Kól Nidré estéjén jött a hír. A házak fele romos és lakatlan.)
Kamatoztatva terepismeretemet, ügyesen kikerülöm a Chodna utcai őrhelyet.
A két álmos kéksapkás rendőr a Zelazna meg a Krochmalna találkozásánál fog föltartóztatni. (Ott, ahol a mai napig állnak a sarokházak.) Kivégeztem a második doboz Camelt, ég a szájamban a cigi. Súlyos vétség. Csempésznek nem hihetnek, csomagot nem szorongatok. Nem kell nekik igazolvány. A világért ki nem böknének semmit. Egyikük kipöcköli a számból a cigarettát.
Sietősebbre fogom. Kósza fények a Siennán, az lesz a Hirschfeld. Bevágódom az ajtón és azonmód fordulnék is vissza. Nem Jadwiga, hanem egy vörös debella a dizőz. Miattam szakítja félbe Kuba Kohn dalocskáját. Engem lesnek a bricsesznadrágos besúgók, engem fixíroznak a feketézők meg a szeretőik. Ez a szélvédett fészkük, ahol degeszre tömhetik magukat. Belterjes pletykákkal bosszanthatják egymást, üzletelhetnek, ameddig elnéző vagyok. Vacog a foguk. Mintha Waffen-SS egyenruha lenne rajtam.
Jadwiga a zongorával szemközt kortyolja az ásványvizét. Gyűröttebb, mint a bíróságon volt. „Hová hozott maga engem", kérdezi nyafogva. Időközben megfeledkezett rólam a kávémérés közönsége.
„Ez a maga utolsó bejegyzett munkahelye, angyalom."
(Ki szedte össze, ki menekítette ide a Todt-osztagok karmai közül?)
A csillámló hótakarót szemlélve lesz nyilvánvaló, hogy szilveszter van. Leveszem a pályát, valaki tud egy mulatságot a Weisman-féle tánciskolában, Panska utca.
Érkezésünk idején össztánc folyik. Pohár likőr 5 zloty, „büdöskének" becézett halakból készült pogácsa 3.
14. A szilveszteri Jadwiga
A tánciskolában érünk bele a sárga Varsó hanyatló szakaszába. Egy cvikkeres bácsika lekéri a nőt és ezzel fellöki az agyam. „Még mit nem", csattanok föl, „hordja el magát".
Jadwiga figyelmezteti az állapotomra: na innentől gyanús nekem a nő.
A folytatásról annyit tudok, hogy bulihiénák voltunk egy Sienna utcai összejövetelen. Miriamra kellett hivatkozni az ajtóban.
(Már szégyelltem utazni, vártam, hogy „lecsöngjünk", hogy befejezze munkáját a fránya sárga szirén.)
Tucat lánynak és fiúnak lettünk bemutatva. Bútorok alig voltak a lakásban, a szülők már átrámoltak a nagy gettóba. Pezsgő helyett limonádé, süti helyett szendvics a „büdöskékből".
Miriam meggyújtotta az asztalon a kis karbidlámpát. A beszélgetéstől nem hallatszott a láng sistergése, de a kiömlő gázt egyre erősebben lehetett érezni a szellőzetlen szobában.
Éjfél körül láttuk, hogy a láng vésztjóslóan keskenyedik... Miriam elfelejtett karbidot venni az ünnepekre. Egy Harry nevű fiú azzal vigasztalja, hogy most nagyon is illő sötétben köszönteni az újévet.
Dolek ránézett az órájára és fölkiáltott: „Rögtön éjfél van!" Kórusban számoltuk a másodperceket. Mielőtt az óra elüthette volna a tizenkettőt, a lámpa keskeny lángja egyre hosszabbra nyúlt, s hangos sercenéssel aludt ki. Abban a pillanatban ütött tizenkettedszer az óra a Borromei Szent Károly templom tornyában. Miriam fölhúzta a fekete papírból készült elsötétítő rolót, hogy fényhez jussunk. Kint hó hullott, s a hold lassan úszott az erősen felhős égbolton.
Romek a pianínóhoz lépett. Óriási erőfeszítéssel kezdett bele Chopin Gyászindulójába. Hirtelen valaki azt kiáltotta: „Romek, nem játszanál valami mást? Sosem tudta végigjátszani a Gyászindulót, és éppen ma éjjel kellett, hogy megsegítse a múzsája."
Jadwigával bekönyörögtük magunkat a cselédszobába. Akadt ott egy pamlag, ledőlhettünk végre.
Rémlik, hogy sokáig a 'Ss brent, Brider, 'ss brent szólt a nappaliból.
„Tífuszom másfél órája" következett. Siralmas egy játszma volt, megpecsételte közös jövőnket Jadwigával.
Álmatlanul feküdtünk, s az utcai zajokat próbáltuk azonosítani. Jadwiga szólt, hogy folt vöröslik a nyakamon. Kést csentem el az elnéptelenedett konyhából - a nő a szívéhez kapott -, pengéjében figyeltem magam. Kisült, hogy tényleg. Szúnyogcsípés kizárva. Kis beleéléssel tífuszra gyanakodtam. Lázam is volt, azt hiszem.
„Már az egész arca vörös", szörnyülködött Jadwiga. Előrágattam a pengét. Látnom kellett, hogy hazudik a nő, ugrat és paráztat: az iménti folt is eltűnt a nyakamról.
Fölpofoztam arámat. Hisztizett, azt mondta, vértelen dilettáns vagyok. Én azt mondtam, fölbontom a jegyességet.
Közben pedig odabentről:
Un ir schtejt un kukt asoj sich mit farlejgte Hent,
Un ir schtejt un kukt asoj sich, unser Schtetl brent!
Két kárvallott nászutas. Alighanem üvöltött rólunk, hogy a sárga Varsóból érkezünk, s hogy a vörösbe tartunk.
Eljön a napja, Jadwiga: sürgönyileg invitálom majd magamhoz. Jótékony gyógysöröket hörpintünk a Korzón és kacagva emlegetjük mindhárom Varsót, a villanyrendőr mindhárom színváltozatát.
Epilógus: Az átvilágító bíró
Aki a tükörablakon keresztül néz minket, nem úgy tekint ránk, mint valami reálisra, valóban létezőre - esti poharazóra, akiknek egyszerre vannak nagyvonalú terveik és alantas vonzalmaik -, hanem úgy, mint a kültelki suhanc a selyemszalagos hászidra, akit álmában talán szívesen látna, hogy borzongjon és reggel örvendhessen a megszabadulásnak, mikor fölébred. A hászidot azonban sosem fogja kialudni, ezért soha nem is fog megbékélni vele, hogy az a másik igazán létezik.
(Forrás: Alföld - 48. évf. 1. sz. -1997. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése