Tudvalévő, hogy az emberi életet korszakokra szokás osztani. Túl az egyedfejlődés elfogadott korszakain (csecsemő-, kisgyermek-, gyermek-, kamasz-, ifjú-, felnőtt- és időskor) a számmisztika kedvelői számos más felosztási lehetőséget is kínálnak. Szo-lón például tíz, egyenként hét-hét éves periódusra bontja az emberi életet; a középkorban és a reneszánszban általánosabb - a Szentháromságban is megnyilvánuló hármasság tisztelete miatt - a három életkor: gyermek, felnőtt, aggastyán megkülönböztetése.
Az én magánvizsgálatom más eredményeket mutat. Kutatásaimat röviden így összegezhetném: az ember életében annyi korszak van, ahányszor kizökken addig megszokott életformájából, s a korszakok annyi ideig tartanak, ameddig az új állapotot fel nem váltja egy még újabb.
Életemben az egyik ilyen korszak első gyermekem megszületése volt, a maga gondjaival és felmérhetetlen örömeivel. Ment az élet a maga lassan kialakult rendje-módja szerint, napközben egyedül voltam a szőke, göndörhajú, almaképű kisdeddel, esténként, kiteljesedvén a család, papást-mamást is lehetett játszani. Ennek az idilli korszaknak vetett véget egy erőszakos cezúra: a papás-mamásból a papa kiszállt, három hónapos római ösztöndíjra.
Ismét új élet kezdődött: a kétéves Filippino Lippi-angyalka csak az enyém lett. Hosszú, boldog időszak volt, életem egyik legfelhőtlenebb periódusa. Hajnalban keltünk, hogy bölcsi előtt még levegőzzünk egyet (ezt az Egészségügyi Minisztérium alá tartozó intézmény rendre elhanyagolta), nappal dolgoztam, este együtt vásároltunk, és vidám énekszóval cipeltük haza a zsákmányt. Eltelt két hónap, beleszoktunk az új életbe. Már éppen egészen megszoktam volna, amikor egy barátnőm váratlanul telefonált és rneghívott rendkivüli házibulijára. A házibuli rendhagyása két okból fakadt: barátném éppen válófélben volt, és csak olyan barátait hívta meg, akik nem hitveseikkel készültek megjelenni, a szoarén, másrészt megkivánta, hogy a felsorakoztatott , házasságon kívüli partnerek "rendkívüli személyiségek” legyenek. Először szabadkoztam, el akartam hárítani a meghívást, hivatkozván részint arra, hogy éppen nincs felvonultatható partnerem, részint arra, hogy a gyönyörű kisded mellé éjszakára pesztrát kell keresnem.
- Hát keress! - adta ki a hadparancsot barátném, és ezzel elintézettnek vélte az ügyet. Dolgozni kezdett bennem a kisördög: végülis hónapok óta semmi programom nem volt, a munkahelyemen és a lakásomon kívül csak a messziről idesejlő budai hegyeket láttam a konyhaablakból, még televíziót sem, mert éjszaka is dolgoztam. Végülis elszántam magam a legnehezebbre: kölcsönkérem igen szigorú apámtól igen szelíd és igen készséges anyámat: aludjon nálam egy éjszakát, amíg én - és itt már aljas fondorlattal felhasználtam az este várható rangos közönségét - egy neves írókból álló körben töltöm majd művelten és művelődésre vágyón az időt. Szigorú atyám csodálatos módon engedett - nem valószínű, hogy az értelmiség krémjére való hivatkozás hatotta meg, inkább anyám érve, hogy "hiszen hónapok óta ki se mozdult az a gyerek".
Az első menetet megnyertem. A második menet sem igérkezett könnyűnek: miféle partnert kerítek elő, aki egyrészt hajlandó eljönni velem egy ilyen, a mi életkorunkban szabályosnak már korántsem nevezhető házibulira, és aki - ami mindennél fontosabb - felér az estély várható előkelőségeihez, sőt esetleg felül is múlja azokat. Ekkor beugrott az ötlet: elviszem a Nagy Magyar Írót, (a továbbiakban a rövidség kedvéért: NMÍ), akinél szebb talán akad majd az esti kínálatban, de jobb társalgó, nagyobb mókamester és jobbkedélyű partner aligha. Újabb telefon - kissé félszeg kérésemre NMÍ nyerítve mondott boldog igent, így megállapodtunk, hogy szombaton este hatra értem jön.
Harmadik menet: nekem szombat este nagyon szépnek kell lennem. Ez világos volt. Mindaddig a huszonnyolc éves fiatalok gőgjével vallottam, hogy a szépséghez nem kell semmi, maradjunk csak a természetnél: napsütés, levegő, alvás, némi testmozgás és minden rendben van. Most elbizonytalanodtam: tudtam, hogy háziasszonyként majd fellépő barátnőm évek óta rendszeresen jár kozmetikushoz, és én mindig csodálattal hallgattam tőle az ilyen titokzatos kifejezéseket: „Ma csináltattam egy arcradírt.” „Ma gőzöltek és kitisztítottak.” (Ez kicsit rémisztően hangzott.)” Ma masszázst és algapakolást kaptam. „Gondoltam, egy ilyen előkelő estére nekem is fel kell készülnöm, ehhez már kevés a natura.
Azt tudtam más, kozmetikát látogató ismerőseimtől, hogy "A" program előtt néhány nappal kell kezelésre menni, hogy legyen ideje a bőrnek megnyugodni és a hatóanya-goknak hatni.
Nagy elszánás: szerdán beállítottam egy kozmetikába. Forró gőz csapott meg, égett gyanta szaga, olajok, kenőcsök, hintőporok illata kavargott a levegőben. Igazi boszorkánykonyha - gondoltam rémülten, és megkezdtem a várakozást. Végignéztem, amint néhány „fejet” (kozmetikusi szakkifejezés) tűkkel szurkálnak, kendővel nyomkodnak, gyantával bajuszt tépnek róla, és már-már vissza akartam térni a naturához.
De mindig felködlött bennem a szombat este képe, ahol ÉN, személyiségem nagybetűssé válván a metamorfózistól, megjelenek NMÍ-val, mindenki minket néz és irigyelnek engem a szépségemért és az engem kísérő világhírűért. Maradtam. És sorra kerültem. Tapintatosan jeleztem a krémektől fénylő és festéktől maszatos kozmetikusnőnek, hogy ez az első Alkalom az életemben, hogy övé a ius primae noctis, bánjon velem kíméletesen.
Lenézően mosolygott kékeslilára festett ajkával, arcán szétterültek a krémfoltok és nekem látott. Beültetett a gőzbe, hogy felpuhuljon a bőröm, s hogy felpuhulván kinyomkodhatók legyenek a mitesszerek és a pattanások. (Nem tudtam, hogy rendelkezem ilyenekkel.) Csaknem megfulladtam, mire részvéttel kiemelt a gőzből, lefektetett egy kínzópadra és megkezdte rajtam okkult tevékenységét. Fehér kendővel döfködte az arcomat véges-végig, helyenként hatalmasakat csípett bele. Nagyon fájt,de végülis én akartam. Azután valami bűzös-ragacsos maszattal bekente az arcom, és bűvös köröket írt le rajta két mutatóujjával. A ragacsra újabb réteget kent fel, megvárta, míg az egész képlékeny massza gipszkeménységűvé szilárdul rajtam, majd határozott mozdulattal az egészet letépte.
– A minimum, hogy a bőröm is vele jött - gondoltam, de némán szenvedtem tovább, mint egy beavatási szertartás felavatottja, mintha most válnék igazán nővé. - Most fertőtlenítünk - csipogta kedvesen, és egy észvesztően csípős folyadékkal végigmosta arcom csupasz húsként lüktető maradványait. - Egy kis hűsítőt neki - újabb csicsergés kíséretében képembe fújt valami port. Prüszköltem, köpködtem. Vége volt a kezelésnek. Tükörbe nézvést merő döbbenet lett úrrá rajtam: bőröm hasonlatossá vált a Hold kráterektől szabdalt felszínéhez.
- Ne tessék izgulni, holnapra rendbejön - mosolygott a Madame, és zsebrevágta félhavi keresetemet.
Eljött a holnap. Még a gyermek ébredése előtt kirohantam a fürdőszobába ellenőrizni, valóra vált-e az ígéret. A látvány riasztó volt. A tegnapi kráterek környéke valóban elhalványodott, csaknem visszanyerte eredeti, színét, de a kráterek bíborszínben lángoltak, és mélyebbek voltak, mint valaha. Sűrű kendőbe burkoltam a fejem, úgy vittem a gyermeket a bölcsődébe. Munkahelyemen beteget jelentettem, elég óvatosan már a másnapi, pénteki napra is. A kérdésre, hogy mi bajom, arcomra pillantva, jobb híján ezt improvizáltam: - Bárányhimlő.
A diagnózisom jó volt. Péntekre a kráterek hólyagos közepe behúzódott, mint a bárányhimlő kiütéseinél, a száradás előtti állapotban.
Megint elrejtett arccal vittem és hoztam a kisdedet, és sűrűn fohászkodtam a Szeplőtelen Szűzhöz, hogy szabadítson meg az én igen rút szeplőimtől másnapra, a Nagy Szombatra.
És eljött a Nagy Szombat. Arcomon a bárányhimlő hegesedő sebeivel, már végképp belátva kudarcomat, felhívtam NMÍ-t.
- Baj van - mondtam olyan tragikusra véve amúgy kellemes altomat, amennyire csak bírtam. - Beteg lettem, nem tudok elmenni ma este.
- Hazudsz, piszok! - üvöltötte NMÍ, a tőle megszokott kedélyességgel. - Biztos találtál valaki nálam szebbet és fiatalabbat és azzal akarsz elmenni!
- Összes műveidre esküszöm, hogy nem! Tényleg beteg vagyok.
- És mi bajod? - üvöltötte, ha lehet, még hangosabban.
- Bárányhimlő - lehelltem a végzetes szót.
- Az nem lehet, az gyerekbetegség, te meg már vén ló vagy. Bocsánat, nem ló, kanca.
- Kösz, kedves vagy, de tényleg bárányhimlőm van.
- Nem hiszem! - hörgött egy utolsót és levágta a kagylót.
Fél óra múlva csengettek az ajtón.
- Ki az? - kérdeztem, hiszen bárányhimlőm lévén, nem vártam senkit.
- Na ki lenne!- bömbölte bikahangján NMÍ. - Eressz be, hadd lássalak!
- Kérlek, ha csak ez kell - adtam meg magam, és kezdtem kitárni az ajtót.
- Jesszusom, neked tényleg bárányhimlőd van!- jajdult fel őszinte döbbenettel, majd még őszintébb rémülettel elrohant. Még a lépcsőházból visszaordította, hogy neki még nem volt, és nem is szándékozik beszerezni.
Ez volt az én Nagy Bulim története. Szelíd anyám szigorú atyámmal maradt, én almaarcú kislányommal.
A NMÍ-val rengetegszer találkoztam azóta a mára már kiürített New York palotában.
- Na, hogy van a bárányhimlőd? Most éppen milyen betegséged van? Mikor lesz megint bárányhimlőd? - Egyetlen alkalommal sem mulasztotta el a cukkolást. Nem bocsátotta meg az elmaradt estét, amit akárhányszor akartunk újra megszervezni, valahogy nem jött össze.
A Nagy Magyar Írót Karinthy Cininek hívták. És az az elmaradt találkozó már soha többé nem jön össze. Hiába kerülöm egy életen át a kozmetikusokat.
(Forrás: Dunatükör 2003. ápr.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése