Bár egész életében ügyelt így, egy nap majd, nagy harang se költhetné, átalussza a hívőknek mondandó hajnali mise idejét, vagy épp, mert ezen az éjszakán ama meggyőződést, hogy a jó keresztény a kereszthalál respektusából igen is csak hagyja ki az álmon meghalás kegyelmét, mind mélységesebb álom ölére csusszanni engedett –
kis híja negyven éve, hogy egy nemzetiszocialista halálzárkából amerikai katonák kimentik, s pár napja csak, hogy lassú halálát közelíteni kezdi, az agg egyházi úr ámulatos álmot lát, más által aligha látott, az ő vele-elaggott, ám most közeledő valóságos halála révén újjáéledő álmot, melyet egy Bunuel, ha fél-szendergésén kiötli, harsányan nevetve köszönt:
reggel volna a kivégzés, ő azonban jócskán elaludt; sebtén, akár ha őrangyal tárná zárkája ajtaját, jelezve, legfőbb ideje menekülnie Egyiptomba, kapkodja magára ruháját, ugrik taxiba, verítékcsatakosan a rossz lelkiismerettől, hogy az igazak álmát aludta, ám közben olyasmi volt ez, mint az Olajfák Hegyén kétségbeesésükben elszunnyadó tanítványok gyöngesége, kérleli a sofőrt, hajtana sebesebben, semmi ne akadályozza őket, hogy azt az időpontot, mindjárt hat óra, kivégzésének idejét le ne késse,
s így űzi, ahelyett, hogy jönni hagyná, ami még mindenkit elért, száguld az után, ami nemcsak, hogy senki elől el nem fut, de mindenkihez betoppan, teszi ezt, mint aki fél, Isten tudja, miről maradhatna le, ha nem kerülne át ezennel abba a visszavonhatatlan többé-nem-létbe, félrevezeti talán emez egy - esemény egyszerisége s ezért való visszaismételhetetlensége, e rémálom-versenyfutásból, az időbeliségéből, s pedig azzal, ami aztán igazán örökkön rá ér, erős szívdobogással föltehetőleg az első oly pillanatban felébred, amikor végre, lélekszakadva és végső erejéből belezuhan, jókor még, a kivégzőosztag golyózáporába -
álom-kép, mely az együttérzést is nevetésre kényszeríti, hogy valaki szigorúan vett kötelességtudatnál fogva nem akarhatja elfogadni a kegyelmes rendelést, hanem, a leggonoszabb idők által nevetséges lelkifurdalásba kényszerül, minden tőle telhetőt megtesz, hogy menekítését hiúsítsa, álmon-testvéreként a Bodeni-tó lovasának, aki (-nem hogy megkönnyebbülne, mert ami megeshetett volna vele, mégsem esett meg, s Istennek segítségével mindenek jóra fordultanak - ) rádöbbenvén, hogy nem fúlt vízbe, úgy megijed, hogy ettől, igen, hogy mintha még meg tudná épp, fúlva, hogyan fúlt vízbe messze odakint, már a szárazföldön, csekély késedelemmel, valóságosan megfullad, ha nyomban, legalább hogy utólag eleget tegyen valamelyest, önhatalmúlag, a sorsának, vissza nem ront a tóra, s a kíméletes lópaták alatt épen megmaradt jeget össze-föl nem töri,
álom, mely elgondoltatja, íme, a halálfélelem egyikét azoknak, kik százával űzetnek az egy-ajtóhoz, úgy megzavarta, hogy az álom megfordításaként a menekülés jelentését téves irányba terelte, törtetvén felvigyázó vagy hajcsár ily kiáltása nyomán: "vissza a helyére, mindenki sorra kerül, senkit se kergetünk el!", egy szabad lélegzetvételnyi időre azt gondolhatván, jó, hát az utolsók egyikeként sem állt hiába még sem a túléléshez-üdv kenyér-fejadagért vagy hajójegyért,
álma egy bűntelennek aki talán nem is annyira a páratlan esélyt hagyja ki, hogy így mégis hamarább legyen Nála a Paradicsomban, hanem inkább a halálfélelem űzi a halálba, hogy pontatlansága esetén mely igen százszoros halálok halálával halna ő.
(Ford.: Tandori Dezső)
(Forrás: Magyar Lettre International 1995. Nyár, 17. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése